T. C.: Pilinszky János (beszámoló)

(Könyvbemutató: Levelek Pilinszkynek – Fuga, 2012. május 24.)

Májusban jelent meg az Új Forrás Kiadó gondozásában a Levelek Pilinszkynek című levelezésgyűjtemény. Összesen 240 levél, mindegyik egy-egy mozzanatot ad hozzá a Pilinszkyről alkotott képünkhöz. A kötet bemutatásán részt vett Jelenits István, Kocsis Zoltán, Kovács Péter (Pilinszky jogutódja), illetve az est házigazdája, Jász Attila. A versek felolvasásában Földes László Hobo működött közre.

Négy ember, négyféle emlékezet. Pilinszky mint barát, mint költő, mint nagybáty és mint távoli mentor.

Először Kocsis Zoltán Pilinszkyje idéződött meg, részben a zenén keresztül, Schubert darabját játszva. Schubert műveinek zseniális egyszerűsége Kocsis szerint összekapcsolható Pilinszkyvel. A költő felfogása szerint ugyanis a „A remekműnek egy szinten közönségesnek kell lennie, egyszerűnek.” (Jelenits István pedig így fogalmaz Pilinszky verseivel kapcsolatban egy az Új Forrásban megjelent interjúban: „Ez valami olyan szokatlan egyszerűség, ami nem is igazán egyszerűség, mert a szavak nem a köznapi helyzetükben szerepelnek.”) Kocsis Zoltán emlékeiben Pilinszky egy fa tövében ül, dohányzik és beszél. Az emberi kapcsolatokról beszélve a zeneszerző felidézte Pilinszky Aczél Györgyhöz fűződő kapcsolatát is, hiszen a gyűjtemény egyik legizgalmasabb részét kettejük levélváltása képezi. Tagadhatatlan, hogy jó viszonyban voltak, bár Kocsis hozzáteszi, hogy Aczélnak „a munkája volt” ez a fajta kapcsolatfenntartás.

A következő blokk Jelenits Istváné, akinek a könyv bemutatása jutott feladatul. Kiemeli, hogy a levelezésgyűjtemény sokféle fénytörésben mutatja be Pilinszky sorsát. Idézi például Rónay György levelét, amelyben az idősebb költő a pályakezdő Pilinszky verseit értékeli: „Úgy éreztem magam, mint Verlaine, mikor Rimbaud hozta hozzá a verseit.” A könyv Jelenits szerint nagyon sokat ad, azonban a kisebb hibáit, tévedéseit is megemlíti. Hozzáteszi még, Kocsis Zoltánra és Pilinszky sajátos esztétikájára reflektálva, hogy Pilinszky akár a költőként nem igazán jelentős Toldalagi Pál verseiben is felfedezett egy-két jó versszakot, és ennek tiszta szívből tudott örülni. Nemcsak barátként, de költőtársként is tekintett Toldalagira.

Kovács Péternek, Pilinszky unokaöccsének és egyben jogutódjának emlékezése volt a legmegrázóbb. Mesélt arról, hogy nagybátyjával húsz évig laktak egy szobában, kapcsolatuk erős volt. Amikor Kovács Péterék leköltöztek Székesfehérvárra, Pilinszky gyakran meglátogatta őket. Az unokaöcs bevallása szerint Pilinszky nem tudott egyedül lenni, mindig „menekülésben volt”. Különös módon élt, ablakát fekete függöny takarta, a nappalok és éjszakák összefolytak számára. Nagyon könnyen nyitott mások felé, azonban menekült a világ elől. Unokaöccsének megtiltotta, hogy bárkinek elmondja fehérvári lakcímét, csak pár ember ismerte tartózkodási helyét, köztük Törőcsik Mari (aki az előzetes tervek ellenére sajnos nem tudott eljönni a könyvbemutatóra). Kovács Péter keserédes anekdotákat mesélt nagybátyjáról: hogy egyszer a fürdőszobában bújt el, amikor egy filmrendező kereste, hogy rendszeresen kiégette lepedőit állandó cigarettázásával, de mindig tartott az ágya mellett egy bögre teát, hogy elolthassa a csikket. Hogy gyakran ment a piacra vásárolni, mert meg akart tanulni főzni, azonban a teli kosarat mindig otthagyta, amit Péter feleségének kellett később hazavinnie. Hogy néha az este közepén állított be hozzájuk, mert már nem bírta Pestet. A történetek közül az utolsó Pilinszky haláláról szólt. Arról, hogy hogyan okozta egy orvosi műhiba annak az embernek a halálát, aki – Jelenits István szavaival élve – egész életében a halálra készült.

Földes László Hobo zárta az estét. Emlékezése nem is igazi emlékezés volt, inkább egyfajta sajátos hatástörténet. Az 1960-as évek második felében járt a bölcsészkarra, és itt olvasott először Pilinszky-verseket. Életében a Pilinszky-olvasás később is – főleg a nehéz helyzetekben – visszatért, egyfajta mentőövként. „»Látja Isten, hogy állok a napon.« Súlyos sorok ezek.” – mondja a zenész, előadóművész. Hobo nemcsak Vadászat című albumán zenésítette meg a Négysorost, hanem a Hangzó Helikonban is, illetve színházakban is közvetíti Pilinszkyt – „Látja Isten, hogy állok a napon” című, Vidnyánszky Attila rendezte előadásával.

Négy különböző ember, négy sor a képzeletbeli Pilinszky-emlékkönyvben. Négy különböző, de sajátosan személyes kapcsolat. „A hozzá írott levelekből talán jobban megismerhető, mint az általa írottakból.” – mondja Jelenits István. Talán a sokféle Pilinszkyhez intézett levélből összeáll a Tisztelt Címzett. A különböző emberekhez való viszonyain keresztül egy komplexebb képet láthatunk, nemcsak egy árnyat a kerítésen.

                                                                                                                  Murzsa Tímea

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: