,,Azt akarták, hogy farkas legyek” – interjú Nógrádi Gábor íróval

Fotó: Nógrádi Maya

Nógrádi Gáborral beszélgettünk íróvá válásról, a pályakezdők helyzetéről, újságírás és szépírás viszonyáról, valamint a kortárs irodalom esélyeiről. Mesélt a gyerekirodalom szerepéről, és szóba került az is, mit gondol a klasszikusok rövidített változatban való újraírásáról. – Madocsai Kinga interjúja

Apokrif Online: Újságcikkek tömkelege, a Hippolyt, a Meseautó, a Sose halunk meg és az Egy szoknya, egy nadrág forgatókönyve, a PetePite, a Gyerekrablás a Palánk utcában és számtalan más ifjúsági regénye, felkavaró gyűjteményes verses kötete… Hová tenné alkotói tevékenysége súlypontját?

Nógrádi Gábor: Többféle súlypontja van. Ahogy a testünknek is attól függően, hogy merre hajlunk. Amit éppen csinálok, ott a súlypont. Amikor verset írok, nem egy ifjúsági regényen töröm a fejem. Amikor egy forgatókönyvet készítek időre, nyilvánvalóan akkor az a legfontosabb, és nem egy vers vagy egy ifjúsági regény. És amikor egy projekten dolgozom, például könyvkiadáson, akkor egy másodpercig sem ötletelek máson. De nem akarom megkerülni a kérdést. A verset tartom a legfontosabbnak. Második helyen az ifjúsági irodalmat, a regényeimet. Ezután jönnek a projektek és akciók a gyerekeknek: többek között a szórakoztató tankönyvek a pénzről, a veszélyekről az életben, az állatgondozásról. Minden más ezek után következik. A film is. A gyerekek az író-olvasó találkozókon mindig azt hiszik, hogy biztosan a film a legfontosabb, hiszen több millió nézőt vonz – de nem. A film nekem szakmai kihívás és pénzkereset. Egy közösségi munka, aminek a gépezetében én kis csavar vagyok. Ez nyilvánvalóan nem olyan, mint amikor írom a regényemet, és én magam vagyok az egész gépezet.

A.O.: Építőipari technikumban kezdte tanulmányait, mondhatjuk, hogy messziről jött. Az önéletrajzában azt olvastam, hogy iskolás korában egy ideig mindenkinek azt mondta, újságíró lesz, mert azt, hogy költő akar lenni, nehezebben fogadták volna el. Mennyire vezetett egyenesen az Ön útja az írói, költői pálya felé?

N.G.: Anyám, aki maga is verselt, és aki a könyv, a vers szeretetére tanított, meghalt, mikor hét éves voltam. Apám kereskedőként dolgozott, majd később asztalosként. Kérésére olyan szakmát kellett választanom, amiből „meg lehet élni”. Azt, hogy költő szeretnék lenni, nyilván éppen ezért nem vette jó néven. Szereztem egy építőgépész technikusi oklevelet. De már kicsi gyerekkorom óta tudtam, hogy merre szeretnék haladni. Először a népművelői, majd az újságírói pályát választottam, meg kellett élni. Családom volt. Végül azonban megvalósíthattam a gyerekkori álmot… Huszonöt év kellett hozzá. Egy önálló műhelyben dolgozó asztalos fiaként jelentős hátránnyal indultam. Hiába végeztem el jelesen, kitűnően a nyolc osztályt, felsőbb utasításra nem engedték gimnáziumba a maszek fiát. Tehát 1961-ben előállt az a helyzet, hogy bár verseket írtam, és ezt mindenki tudta rólam, sőt már 14 évesen iskolai rendezvényeken olvastam fel a humoreszkjeimet, mégsem tanulhattam gimnáziumban. De ezért nem nagyon haragszom az úttörővezetőre és a művelődési osztályvezetőre, akik technikumba kényszerítettek. Sőt, még hálás is lehetek nekik. Gátlástalan demagógiájuk még több indulattal és erővel töltött fel. Erőt adott ahhoz, hogy megvalósítsam, amit terveztem. Talán ha gimnáziumba jártam volna, egy puhább, líraibb, beilleszkedőbb, alkalmazkodóbb író lehetnék, mint most, amikor tulajdonképpen szinte minden projektemmel, könyvemmel ütközöm bizonyos csoportokkal, véleményekkel. Talán hálásnak kell lennem, hogy nem kerültem az egyetemi élet puha, meleg aklába, ahol esetleg bárány lehettem volna. Kikergettek a hóba, a fagyba. Azt akarták, hogy farkas legyek. ,,Bajnokká vertek” – ahogy a Népszabadságban megjelent egyik cikkemben írtam. Én nem ezt akartam. Én jó kisfiú voltam. Ők akarták. A történelem pojácái 1945 előtt és után. A középiskola elvégzése után rövid ideig technikus voltam, közben megjelentek a verseim. Nagyobb részüket ekkor, huszonévesen írtam. Később voltam könyvügynök, népművelő, újságíró… Egy pincelakásban laktunk a feleségemmel és két asztmás gyerekemmel. El kellett őket tartani. De teljesen mindegy, hogy közben mi mindent csináltam, tizennyolc éves koromtól mindig ugyanaz a Nógrádi Gábor voltam. Felnőttként már mindig mindenben önmagunkat valósítjuk meg.

 

A.O.: Mi a különbség újságírás és szépírás között, hol a választóvonal? Mennyiben segítette Önt az újságírói pálya az írói mesterségben? Hol végződik az újságírás, hol kezdődik az irodalom?

N.G.: Néha nagyon közel áll egymáshoz az újságírás és a szépirodalom. A különbség talán abban rejlik, hogy az irodalom más fajta hatást tesz, mint egy riport. Hogy pontosan mi a különbség a hatásukban, nem tudom. De hát valójában azt sem tudjuk, mi egy novella valódi hatása az emberi lélekre. Az is rejtély. Az újságírás közelebb hoz a valósághoz, a realitáshoz. Sok embert ismertem meg riporterkedés közben, és a prózához ez hasznos életanyag volt. Megtanultam szerkeszteni, gondolkodni, történeteket megfogalmazni. Sok író hírlapíróként kezdte: Mikszáth, García Márquez, vagy éppen Örkény István, aki remek riportokat írt. Újságírás és szépirodalom nagyon közel állhatnak egymáshoz. Abban is biztos vagyok, hogy egy jó riport sokkal nagyobb katarzist vált ki, mint egy rossz novella. A baj az, hogy már nincsenek igazi riportok, valahogy eltűntek a rendszerváltás után.  Haldoklik az oknyomozó újságírás. Az ingerküszöböt olyan magasnak tartják a médiában, hogy ha egy pedofil nem erőszakol és öl meg egy gyereket, aznap nincs hír. És az írók is eltűntek a lapokból, amelyeket egykor ők tettek naggyá.

A.O.: Hogyan látja a mai pályakezdő írók helyzetét? Ha most kezdené, milyen fórumhoz fordulna? Folyóirat? Blog? Facebook?

N.G.: Ha most lennék huszonöt éves, és tudnám, hogy írnom kell (nem pedig projektekkel foglalkoznom, mint népművelés, újságírás, meg ki tudja még, mennyi butaságot csináltam…), biztos, hogy az internetre írnék. Készítenék egy blogot, ahol folytatásokban jelentetném meg a regényeimet, és folyamatosan tartanám a kapcsolatot az olvasókkal egyedül vagy csoportosan. A digitális világ óriási lehetőség az irodalom számára. Mindenki hozzájuthat könnyen a napi betevő szépirodalmához. Huszonhárom éves koromban csak külön engedéllyel, magánkiadásban jelenhetett meg a verseskötetem, mert az állami kiadó nem vállalta. Ma már ha egy jó vagy provokatív vers felkerül a netre, akár százezren is olvashatják rövid idő alatt. Különösen, ha a költő egy száraz fügefalevélben szavalja el a YouTube-on.

 

A.O.: Miért gyermekregényeket ír elsősorban? Mit gondol az irodalom és a gyerekirodalom viszonyáról?

N.G.: Amiről, s ahogyan én írnék, azt más írók megírták, megírják, és teszik ezt jobban, mint én tenném.  Tudom, hogy ezt nem szokás bevallani, de szeretem bevallani, amit nem szokás. Kertész, Esterházy, Nádas, Spiró, Závada, Vámos után én még mit írjak? És még ott van Parti Nagy, meg a többiek! Jövőre lesz harminc éve, hogy elkezdtem ifjúsági irodalommal foglalkozni. A Móra Kiadóban azt mondták, írjak egy regényt. Megszületett a Gyerekrablás a Palánk utcában, és sikert aratott. Rövidesen film készült belőle. A gyerekirodalom azért fontos, mert előkészít a felnőtt irodalomra. A jó gyerekirodalom megágyaz a jó felnőtt irodalomnak. Azokra a levelekre vagyok a legbüszkébb, amelyeket pedagógusok és szülők írnak arról, hogy egy gyerek az én könyvemet olvasta végig először. Az én könyvemmel indultak el az olvasás felé vezető úton. Ez segít túlélni a nehéz pillanatokat.

A.O.: Egy interjúban azt mondta, hogy sem költőnek, írónak, sem újságírónak nem tartja magát elsősorban, hanem inkább ,,tanítónak”, és minden más munkája ebből következik. Nem lehet, hogy e miatt az attitűd miatt ír többségében inkább gyerekeknek és nem felnőtteknek?

N.G.: Nemigen. A tanítói attitűd inkább azt jelenti, hogy szeretem elősegíteni az emberek problémáinak megoldását. Katalizátornak tartom magamat. Az emberek magukban pontosan tudják, mit kellene csinálniuk, hol hibáznak, mi a vétkük, sőt még azt is, mi a megoldás. Nekem csak annyi a dolgom, hogy felhívjam a figyelmet arra, amit nem akarnak tudni. Ezen kívül meggyőződésem, hogy a tanulás, a képességfejlesztés a legjobb befektetés. Elviselhetetlen látni, hogy egy tehetséges gyerek nem tud kibontakozni, mert nem kap hozzá segítséget. A tehetség olyan, mint a pénz: most még van, de ha nem fektetjük be, ha az adottságot veszni hagyjuk, holnapra elértéktelenedik. A gyerekkönyveket ezért írom tanítói célzattal. Bár nem könnyű ismereteket, tudást egy játékos mesevilágban, humoros sztoriban átadni. Az igazságot gyerekkönyvben kimondani még nehezebb. Nem mondhatom el például nyíltan, hogy a gyerekek annyit vagy még többet dolgoznak, mint a szülők. Sőt! Ugyanúgy reggel hétkor kelnek, aztán „a munkahelyükre” mennek, mint a felnőttek, de őket naponta öli a stressz a felelés, a dolgozat, a megfélemlítés miatt, ami a felnőtteket ritkán érinti ilyen nyíltan. Aztán a gyerekek hazamennek, és dolgoznak tovább, illetve sok családban sajnos újabb stressz-löketeket kapnak, ami a gyereket jobban roncsolja, mint a felnőttet. Hogyan lehet ezt egy olvasmányos regényben leírni? S ha le is írnám, melyik szülő venné meg? A legtöbb ifjúsági regény tele van hazugsággal. Köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Erich Kästner azért volt nagy író, mert A két Lottiban, vagy az Emil és a detektívekben, A repülő osztályban valódi gyerekek valódi súlyos problémáit olvastuk. És Dickenst még nem is említettem!

A.O.: Gyermekei választott hivatása sem esik messze az Ön irodalmi pályájától. Mennyiben inspirálta őket ebben? Hogyhogy a fia is író lett? Sok mesét olvasott nekik? És fordítva – mennyire inspirálták a gyermekei Önt a gyerekregények írásában?

N.G.: Kezdetben nem akartam, hogy írók legyenek, csak azt, hogy jól tudjanak fogalmazni. Színes legyen az írásbeli kifejezésük, irodalmi színvonalú. Ezért írtak naplót, illetve interjúkat, riportokat. Minden szakmában hasznos ez a képesség. Az, hogy később Nógrádi Gergely az operaénekesi pálya mellett író lett, a gyerekkori képzésének, tanulásának köszönhető. Bencénél ugyanez a helyzet. Rengeteget olvasott, tíz évig foglalkozott az állatok viselkedésével, számos riportot írt már 14 évesen, majd újságíró lett… Nem véletlen, hogy százezer példányban vették meg az üzleti technikákkal foglalkozó könyveit, és több napos szemináriumokat tart vezetőknek. A fiaim is inspiráltak engem, hiszen első könyvemet nekik írtam. Bencéről mintáztam például a Gyermekrablás a Palánk utcában egyik szereplőjét, Dávid Antit, akit egyébként a filmben ő játszott el.

A.O.: Ön nyitotta meg évekkel ezelőtt a Dedikált Könyvek Boltját, ami egy rendkívüli és egyedi kezdeményezés az irodalmi életben: vignettákat adtak a könyvekbe kortárs magyar írók aláírásával. Mi lett a vállalkozásával? Most hogy áll az olvasók és kortárs írók közötti hídveréssel?

N.G.: Ez az egyik olyan projekt, amivel megbuktam. Megálmodtam, hogy ajándékba vett könyvekért el fognak jönni az emberek oda, ahol ingyen adunk hozzá egy Juhász Ferenc-, Szabó Magda-, Spiró-, Esterházy- vagy Eörsi István-aláírást. Nem jöttek a dedikált könyvekért. A baj az, hogy ez a projekt éveket vett el az életemből. Ezen a módon nem sikerült közel hozni a kortárs írókat az olvasókhoz. De ahogy Eötvös bohóc is mondta annak idején, mikor elvették tőle a trombitáját, és ő előhúzott egy újat: ,,Van másik!”. Van másik ötletem. Például elkezdtünk Gergellyel író-olvasó találkozókra járni. Hétszáz találkozót tartottunk hét év alatt.

 

A.O.: Hogyan lehet Ön szerint közel hozni a kortárs irodalmat a közönséghez? Vajon ebben rejlik az irodalmi siker titka?

N.G.: Közvetlenül tartom a kapcsolatot olvasóimmal, a gyerekekkel. Elmegyünk pici falvakba, ahová sosem jutna el a könyvem egyébként. De beszélünk hatalmas tornatermekben is sok száz gyerekkel. Ezek a találkozások rendkívül jól sikerülnek. Alig akarnak minket elengedni. Ilyenkor általában nem a könyvekről beszélek, hanem a tehetségről, az olvasásról, arról, miért fejleszti jobban a képzeletet, a kreativitást az olvasás, mint a tévénézés. És arról is, hogyan készül egy regény, hogyan kell a figurákat megalkotni, hogyan lesz egy regényből film. Közel kell a gyerekekhez hozni az irodalmat: ha hozzájutnak és beleszeretnek, olyan lesz nekik, mint az evés, mindennapi szükséglet. Ennek megvannak a technikái. Az olvasás szempontjából a nagy változást az e-book hozhatja. Két pillanat alatt hozzájuthatunk a kívánt könyvhöz, nem úgy, mint ma, amikor távoli boltokban kell kutatnunk egy kötet után, vagy hónapokig várni, míg a könyvtárba kerül.

A.O.: Egy másik interjúban azt mondta, magányos gyermek volt és viszonylag magányos felnőtt lett. Főleg könyvekkel barátkozik, bár vannak barátai. A magány vajon szükségszerűen együtt jár az írói léttel?

N.G.: Igen. Vannak persze olyan írók, akiknek sok jó ismerősük van. Nekem kevés. Mindig fekete bárány voltam, ami nem baj. Az íráshoz, a gondolkodáshoz magány kell. Ha egy ember okvetetlenkedik közben mellettem, nem lehet írni. Napokat, heteket, hónapokat, sőt éveket töltenek az írók magányban. Bármit komolyan csinálni csak úgy lehet, ha nem csacsognak az ember körül. Ezt általában nem érti meg egy civil. Az ismerősök olykor haragosak, miért nem írok e-mailt, miért nem hívom fel őket, miért nem megyünk el nyaralni együtt? Ilyenkor meg szoktam kérdezni: most mi a fontosabb? Hogy írok százezer gyereknek egy könyvet (a regényeimet nagyjából ennyien olvassák), vagy hogy két hétig veled legyek Olaszországban? Neked ez utóbbi a fontosabb. Mondd, szereted Beethoven ötödik szimfóniáját? Mi lett volna, ha nem írja meg, és helyette „helyeskedik” a rokonaival? Ez nem önzés. Az írók a művet szolgálják. Ritkán van igazán szabadideje egy alkotónak, egy kutatónak, egy színésznek. Huszonnégy órás az égési folyamat, nem lehet kikapcsolni. Nem lehet fél kézzel alkotni, nem lehet fél kézzel írni. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy írni nem egy leányálom. Én például nem szeretek írni. Folytonos feszültséggel, stresszel jár: vajon jó ez a mondat, jó ez a szó? Pontos? Be tudom fejezni a könyvet? Higgye el, jobb lenne immár nyugdíjasként a napon heverészni, az unokáimmal játszani, finom bort nyakalni. De nem megy. Valami hajt. Az alkotó emberek közvetítők, médiumok, eszközök a múlt, a holtak kezében, hogy megszülessen a mű. Ezért csak azokkal tudnak együtt élni, akik ugyanúgy szolgálják a művet, ahogy ők. Enélkül nem születik Sorstalanság, nem lesz szobor, festmény, szimfónia.

A.O.: Mit gondol a klasszikusok rövidített változatban való újraírásáról? Milyen volt fia könyveinek fogadtatása?

N.G.: A nyelv változik, elavul. Akit nem írnak át, az 100-150 év után köddé válhat. Még Shakespeare és a Biblia is eltűnt volna, ha nem dolgozzák át számtalanszor. A zene is elavul. Mozartot is „újra kell mesélni”, nem tudná befogadni a közönség, ha úgy játszanák, ahogy életében. Sok ember Jókai szövegeinek a felét sem érti. A gyerekeknek nem élvezet szótárral olvasni. A kérdés: megszeresse-e a gyerek az olvasást az iskolában vagy megutálja? Tessék válaszolni rá! A világban elfogadott dolog, hogy átírnak alapműveket. Spanyolországban a Don Quijote-t három korosztálynak dolgozták át. Mert úgy gondolták, hogy a nemzet alapértéke rejlik ebben a regényben, és fontos, hogy az alapmítoszokat megismerje minden gyerek. Először talán csak a sztorit ismeri meg. Aztán a figurákat, a cselekedetek motívumait. És talán később elolvassa az eredeti regényt. Ahogyan sok gyerek Nógrádi Gergely újramesélt Az arany embere, vagy a Szent Péter esernyője után kézbe vette az eredeti művet. Ez tény. Németországban egy írónő állami nagydíjat kapott, mert a Faustot átírta gyerekmesébe. Itthon mi lenne, ha Nógrádi Gergely átírná a Bánk bánt hét éveseknek? Máglya? Jókai kifejezetten örült, amikor a kiadója felkérte Bródy Sándort, hogy dolgozza át gyerekek számára Az arany embert és az És mégis mozog a földet, és támogatta is őt a munkájában. Ha nem nyerik meg a gyerekeket a klasszikus irodalomnak, akkor sose tudják meg, ki az a Baradlay Richárd, Bornemissza Gergely, Tímár Mihály. És ez körülbelül olyan lenne, mintha egy katolikus nem tudná, ki volt Jézus.  A jó átdolgozásban különben sok minden megmarad az eredeti szövegből.  Például amikor Nógrádi Gergely átírta a Szent Péter esernyőjét, átvitte a hangulatot, a stílust, a szemléletet, az írói magatartást, a figurákat. Csak kisebb epizódok maradtak ki a regényből. Azok az irodalomtörténészek, akik ez ellen uszítanak, nem értik meg, hogy ha nem dolgozzuk át a műveket, akkor klasszikus íróinknak végük van. Senki nem olvas ma már Kemény Zsigmondot, Eötvöst, akik a 19. században nagyjainak számítottak. Azt kérdezi, örülnék-e, ha átírnák a PetePitét? Persze! Egy időben én magam is átírtam volna kisebbeknek. A kiadóm nem akarta. Egyébként a magyar könyvek átírását a túlzó nemzeti érzés, mondjuk ki: a nacionalizmus miatt nem támogatják. Scottot, Dickenst, Hugót, Fieldinget át lehet írni. De Jókait, Móriczot, Mikszáthot nem. Egyébként nem egyszerű munka az újramesélés. Ausztriában külön munkacsoportok dolgoznak a klasszikusok átdolgozásán. Nagy alkalmazkodóképesség kell hozzá. Például Móricz nem tudta átírni jól Tolnai Lajos és Kemény Zsigmond regényét. Az átírt művek félig Móricz, félig Kemény vagy Tolnai művei lettek. Nógrádi Gergely, aki mintegy húsz könyvet írt közösen másokkal, amelyek több mint egymillió példányban fogytak el, alkalmas erre a munkára. Aki nem hiszi, adja oda azoknak a gyerekeknek az átdolgozott műveket, akik az eredetit nem bírták elolvasni.

A.O.: És mit gondol a ,,klasszikusok képregényben” sorozatról?

N.G.: Minden jó, ha ráveszi a gyereket az olvasásra. Jobb, ha képregényt olvas, mint ha semmit. Persze, ha már tud olvasni, inkább regényeket kell ajánlani neki. Franciaországban óriási kultúrája van a képregénynek, ott állnak a széles standokon. Az alapvető kérdés, amit fel kell tennünk az, hogy mi a fontos: a mű vagy az ember?  Ha a művet tartjuk fontosnak, akkor nem szabad átdolgozni. Ha az ember a fontos, aki az eredetit nem tudja befogadni, s mi fontosnak tartjuk, hogy azt elolvassa, akkor a számára megfelelő formában kell felkínálni a műveket.

A.O.: Azt is mondta korábban, hogy minden irodalmi művet értékesnek tart, amely egy embercsoportnak fontos valamilyen szempontból. Ezek szerint egyformán fontos az Alkonyat és a Háború és béke?

N.G.: Van úgynevezett autonóm, értékesebb irodalom. Ezek a művek újat, megújulást hoznak az emberiség számára. De ha valaki attól boldog, hogy az Alkonyatot olvassa, ha az fontos neki, azt érti meg, azon a szinten van, akkor nincs mit tenni. Nem szerezhet neki ugyanúgy örömet Kafka, Kertész, Krasznahorkai. Nyilván, aki a Júlia regényújságot olvassa, és ez nyugtatja meg a lelkét, attól azt nem akarom elvenni. Nem ő tehet róla egészen, hogy a családja, az iskolája, a társadalma, a történelme, vagy éppen a genetikai állománya, a pszichikuma olyan volt, amilyen volt, s mindez nem a „magas irodalom” fogyasztására ösztönözte.  Talán éppen én vagyok a hunyó. Értelmiségi vagyok, nem? Rajtam is múlik, milyen az iskola, a média stb. Ő esetleg egész nap az almát válogatja egy tárolóban. Számára a Júlia regényújság sokat jelent. Megnyugvást, lelke gyógyulását. Ki mondhatja azt, hogy tűzre az efféle az irodalommal? Aki ezt mondja, az magát az embert dobná a tűzbe. Én halálomig harcolni fogok azért, hogy a Júlia regényújságot ugyanúgy kiadják, ahogy Juhász Ferenc verseit. (S persze Juhász verseit ugyanúgy, mint a regényújságot!) Mert az irodalmat a befogadó szempontjából kell nézni. Akinek az kell, annak meg kell kapnia a lakodalmas rockját, meg a giccses falvédőjét is. Szüksége van rá. A túléléshez. Nem fogja Csontváry cédrusát feltenni helyette a konyhában. És ismétlem: végül is részben mi hoztuk olyan helyzetbe, hogy ezeket a kulturális termékeket szeresse. Mi, az értelmiségiek, meg a politikai vezetők, akiket hagytunk uralkodni.  És akkor még a mi szánk jár, hogy vacak, amit ő olvas? Persze! Az ezredévek szempontjából vacak. De ki a hunyó?

A.O.: Olyan főállású író lett, ahogy azt gyerekkori naplójegyzetei idején elképzelte? Ha ma újra elkezdené, ugyanígy csinálná?

N.G.: Nem ugyanígy csinálnám. Az egész életemet az írásnak szentelném. A népművelői, a tanítói meg a többi feladatot átadnám azoknak, akik ezeket jobban tudják csinálni. És akkor valószínűleg tízszer ennyi könyvet írtam volna. Talán jobbakat is. Most is dolgozom egy könyvön, két hónapja átírom minden szavát. Egy mű szinte soha nincs kész. Soha nem lehet eleget dolgozni rajta.


KÖLTŐ? ÉN NEM VAGYOK.

Szégyen és fájdalom írja a verset.

Kifakad a kelés, hogy meg ne öljön.

A költőknél nem így van?

Ha nem, az mesterség, tudás,

nem vers.

 

 

KI ÉRTI EZT?

Ki érti ezt? A tested benne rángott,

s most elhárítja a simogatásod.

Kezeddel combja között, úgy aludtál,

s most intimitás, ha kezéig jutnál.

*

Megszokhatatlan magány a „nélküled”.

Nem hívlak. Hallgatok. Nincs rá füled?

 

GYÖNGYVERS

„A kagylóban vágyaidnak homokját

ötven év kínja gyönggyé érleli,

de gyöngyházfényű perselyed kinyitva

a drágaságot szemed nem leli.”

Ódon dalocskánk igazságot bújtat:

a csúcson semmi sincs, csak tüdőd fújtat.

De messzebb látsz. S ha nem hazudsz, megérted:

életed volt a gyöngy. (Ezt elkefélted.)

 

EMBER ÉRTHETI?

Írtam én is homályos verseket:

„Kéthátú életünkben átkarollak…”

Találtam hozzá titkos nyelveket,

mik rejtélyekről rejtélyesen szóltak.

Húsz éves voltam, titkokkal tele.

Mind megírtam, hogy ne haljak bele.

Ma már nincs titkom. Ötvenhat vagyok.

Mindent megírhatok, hisz meghalok.

*

Lávából tudni, hogy lent mi mozog?

Utat a magma, mikor s hol talál?

Futok hozzád, ütnélek, zokogok.

Ember értheti, mit, miért csinál?

De minek ok? Minek indok, magyarázat?

Akkor fityiszt mutatsz a halálnak?

(A verseket Nógrádi Gábor Ki érti ezt? című kötetéből [2005] válogattuk)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s