Csárdáskirálynő 3.2 (színikritika + interjú)

A csárdáskirálynő avagy 1916 – a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása; Premier: 2011. december 2. Rendezte: Mohácsi János.

Magyar vonatkozásban eddig három emblematikus előadásról beszélhetünk: 1916-ban a bécsi ősbemutatón látja-hallja először a közönség Sylva Varescu, a román származású sanzonett és Edvin Lippert—Weilersheim herceg szerelmének történetét. 1954-ben Honthy Hanna színművésznő tiszteletére a történet kiegészül Cecília, a herceg anyjának részletesebben kidolgozott szálával. Mohácsi János 1993-ban rendezi meg először A csárdáskirálynőt, ekkor Kaposvárott, Molnár Piroska (Cecília), Kulka János/Nyáry Zoltán (Edvin), Gyuricza István (Bóni) és Sáfár Mónika (Szilvia) szereplésével. Az évszámok is jelzik, hogy akár direkt szándékon felül is egyre sűrűbben válik aktuálissá hazánkban a darab sorok közti mondanivalója. Mindemellett A csárdáskirálynő jelentősége hangsúlyosan mutatkozik meg abban az összefüggésben, miszerint a világszínpad számára egyenesen a magyar operett preparált műfajával forrt össze a történet. Mindezek felett a Mohácsi-életmű kapcsán már második alkalommal kell leszögezni: ez a történet nem bájos, nem tiszta, nem zárja égi boldogság.

 

Világa pedig nem a rózsaszín álmok, naiv szerelmek és szerelmesek megnyugtató egymásra találásának vagy a sértődöttségek mihamarabbi elfelejtésének világa, hanem az a reália, amelyben mi magunk is élünk. A saját és egymás szerepeinek ironikus értelmezése miatt vesz teljes fordulatot a korábbi évtizedek alatt konzerválódott színészi ábrázolásmód használata a színpadi játékban. Amennyiben mézes-mázos operettsíkot kíván építeni az előadás, használják: Szilvia – magáról szinte tudomást sem véve – velejéig sanzonett az Orfi színpadán. A „színház a színházban” klasszikus esete ad tehát remek lehetőséget arra, hogy mutasson, de egyben kritizáljon is, kijelölje az eredetet, de megmutassa a nem kívánt célt is.

Le a franciákkal!

A produkció időtartamát (a teljes játékidő 3 óra 25 perc) és szereposztását tekintve monumentális, 34 színész és táncos áll színpadra minden alkalommal. A felvonások sora leképezi azt az elszürkülési, illetve megfogyatkozási tendenciát, aminek implikált elemei szomorú, de igaz tényként magasodnak a magyar történelem bármely időszaka fölé. A Mohácsi-Mohácsi-verzió egyetlen és örök igazságának az bizonyul, hogy semmi sem biztos. Nem biztos a szerelem, ami Edvin (Lábodi Ádám) és Szilvia (Balla Eszter / Radnay Csilla) között szövődik, s kiegészül előbb Bóni (Keller János), majd Stázi (Váradi Eszter Sára) személyével. A rajtakapott pillanatok, a személyiségbe kódolt eredendő kicsinyesség és akarnokság a legtöbb Csárdáskirálynő-rendezésben mindössze a bagatell komikum alapjául szolgál. A székesfehérvári színház előadásában elenyésző az ilyen szituációk száma, a játszmák a mindennapi élet szabályai szerint zajlanak az egyes emberek között. E négy karakter tehát jócskán alapszínekkel rajzolt jelleme révén lesz életszerű, nem látunk egymás nyakába hullva duettező szerelmeseket a nagy veszekedések után (helyett), a verekedés, az erőszak valódi, s mikor egymás mellett állnak, legtöbbször akkor is a színpad (értsd: élet) két távoli pontjára kívánkoznak. Ezen a ponton érdemes feltüntetni A csárdáskirálynő szöveganyagának eredeti, 1916-os címét, további kommentár nélkül: Es lebe die Liebe – Éljen a szerelem!

Lényegében az sem biztos, hogy mindenki az, aminek mutatja magát. Cecília (Tóth Auguszta) önmaga elé (is) emelt álarca jó időben, jó helyen hull le, éppen akkor, amikor a jövő nevében Horthy Miklós hajójának keresztanyja. Miska főpincér (Kozáry Ferenc) először Michel (Szilvia tolmácsolásában Michael) komornyikká lép elő, később már csak Michael Ibolyaként hívatja magát. Mindenki Feri bácsija (Bata János) mintha akaratlanul, de végzetszerűen is belekeveredne a sodrásba, józanság tekintetében azonban felszínen marad mindvégig. Kozáry Ferenc és Bata János legendás párosa méltó ellenpontját adja Tóth Auguszta sunyiságon és megalkuváson nyugvó alakjának. E két férfi viselkedésének nyomai fedezhetők fel Hernádi Szabolcs Aurel-jában, azonban nála még mindig erősebb a hatalom tisztelete. Károly főherceg (Kelemen István) figurája kísérteties hasonlóságot mutat kimértségben és uralkodói természetben az Egyszer élünk… – ben Kulka János által alakított Van Gogh / szovjet tábornok / Dr. Sáfár György hármazott, mégis egységesített alakjával; ehhez persze nélkülözhetetlen Kelemen István játékán felül Balla Eszter illetve Radnay Csilla Szilviájának szélkakas-mivolta.

Időket élünk

Jel-szerepűvé válik a színészek játékában a mosoly, szigorú kódoltság figyelhető meg ennek használatában (a használó és a használat idejének tekintetében egyaránt). Edvin (Lábodi Ádám) egyetlen alkalommal mosolyog, mikor a teljes estély társasága előtt bejelentik szakításukat Stázival. Előtte és utána is számos lehetősége lenne rá, de nem teszi meg: sem a házassági szerződésnél, sem mikor a fináléban értük szól az „Álom, álom, édes álom…”. Szilvia (Balla Eszter / Radnay Csilla) veszekedéseinek hevében koronázza mondatait gúnyos mosolyaival, Stázi, Bóni, Cecília, de legtöbbször Edvin felé. Bóni (Keller János) legtöbbször hátsó szándékot rejtő mosolyai az első felvonásban a cicakomáknak szólnak, majd később Stázinak (Váradi Eszter Sára), sem Aranka (Bakonyi Csilla), sem Szilvia felé nem küld ilyen jeleket. Szintúgy Cecília (Tóth Auguszta), aki kényszermosolyokat erőltet arcára üzelmeinek minél tökéletesebb kivitelezése érdekében.

Az előadás erőssége a részletekbe menően kimunkált karakterek hálózatán és a végletekig feszített indulatok és elfojtások rendszerén nyugszik. A második felvonás folyamatos mozgását a főbb karakterek alakítóin kívüli színészek játéka adja, egészen a pincérekig (Resetár Dániel és Szilvási Dániel) mindenkinek kötött feladata van, így ők markáns kontraszként állnak a megoldatlan és továbbgörgetett problémákkal küzdő „felsőbb osztállyal” szemben. A nézők türelmét és idegállapotát több alkalommal próbára tevő etűdök egy-egy karakter fő vonásává magasodhatnak. Závodszky Noémi és Bakonyi Csilla grófnői illetve Csizmadia Gergely – Fehérvári Péter – Róbert Gábor – Tűzkő Sándor világháborús katonái a legjobb pillanatokban szólalnak meg, lépnek bele valami igencsak kínos történetbe (Stázi: Elvetettem a gyerekedet, Edvin. Oberleutant Fazekas: Mint a szél!). E megszólalások azonban mindig bírnak olyan mögöttes tartalommal, amely jóval a komikum fölött értelmezhető. Persze ez sem előzmény, sem következmény nélkül nem marad a darabon belül: az első felvonás mindvégig részeg Ady-ja (Csizmadia Gergely) ezen az abszint-gőzös estén szüli meg Az Isten balján máig ikonikus tételmondatát (Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján.); Szilvia a szerződés aláírásakor Majd legközelebb! felkiáltással másnak ígéri a következő tanúságot; de ugyanide sorolható a harmadik felvonás Meghalt a király! Éljen a király! szakaszának skandálása is.

A darab ideológiáját, görbe (?) tükör elé állított történelemszemléletét a harmadik felvonás esszenciaként hordozza. A fiumei kikötőben Horthy Miklós (Csizmadia Gergely) tengerészeti-harcászati eszközének avatásán Nagy Ignác versét Csermanek Jánoska (Gárdos Krisztián) szavalja s a keresztanya, aki az arany evezőt átadja, maga a csárdáskirálynő, Cillentyű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Horthy Miklós volt Ferenc József flottájának utolsó főparancsnoka, ellentengernagyi rangban. A háború végén altengernaggyá léptetik elő, miután 1914 és 1918 között főparancsnoki rangban szolgált a Novara fedélzetén, közben 1916 novemberétől IV. Károly kerül trónra. Horthy neve nem hangzik el a darabban, de hajójának neve és a színészi játékkal felépített plasztikus parancsnoki kép elegendő utalást hordoz magában a személy megfejtéséhez.

Más a helyzet azonban Csermanek Jánoska kilétével, hiszen a teltháznyi néző töredéke szisszentett vagy nevetett fel a kisfiú bemutatkozásakor. Ő ugyanis a későbbi Kádár János, aki ekkor még csak szülővárosának kisiskolása, s olykor megakad a versben (de egy atyai tasli segít a folytatásban). S mintha ez nem lenne elég: a darab végén elsüllyedő Novarára rajta kívül mindenki felszáll. Még Horthy is, aki e jelben most nem győzött. Így vár hát szép jövő Jánoskára, jókor volt jó helyen s nincs már örökségként arany vasmacska sem, csak egy lapát. E bővítés az 1993-as Mohácsi-rendezés sajátja: sajnálatos módon egyre kevesebb fricskát rejt már magában a mai néző számára – részben erre hívhatja fel a figyelmet az előadás alcíme is.

E kettős fenekű világot, ahol az elképzelt és vágyott boldogság, tisztaság helyére csak szürke por és statikusság lép, kiválóan szimbolizálja az egymás harmóniáiba vesző osztrák és magyar himnusz első taktustól kezdve felismerhető dallama – a zenekart Kerényi Gábor vezényli.

Mihók Nóra Zsófia

Villáminterjú Balla Eszterrel

Apokrif Online: Szilvia melyik tulajdonságát tudod a legkönnyebben és a legnehezebben magadénak tudni?

Balla Eszter: A legkönnyebben talán Szilvia esendősége az, ami közel áll hozzá, tehát a darab érzelmi része, a szerelem és annak kínjai, Edvinnel való küzdelme, a se veled-se nélküled viszony. Azt gondolom, ez egy borzasztó bonyolult és szélsőséges kapcsolat kettejük között, és nehéz úgy ábrázolni az én karakteremet, hogy ne egy ellenszenves, folyton hisztiző sanzonénekest lásson a néző, hanem egy olyan nőt, akinek az életében valóban eljött az igazi szerelem, és a legkomolyabb vívódást az jelenti, hogy a férfit válassza-e vagy a karriert. Én erről az oldalról közelítem meg a szerepet, nem pedig a szikár, karrierista nő oldaláról, aki mindenen és mindenkin átlépve gőzerővel tör előre, az távol áll tőlem.

A.O.: Melyik a kedvenc részed/mondatod/ szituációd a darabban?

B.E.: Ó, tele van a darab a kedvenc részeimmel! Állok a takarásban és várom, hogy bemenjek, és egyfolytában kuncogok a bent elhangzó szövegeken. Vagy ha ülök az öltözőmben, mindig feltekerem a színpadi hangot, hogy hallgassam az előadást, hiszen imádom a humorát!

A kedvenc szituációm a II. felvonás legvége, amikor én már nem vagyok színpadon. Hatalmas botrányba fullad a Lippert-Weilersheim herceg kastélyában tartott estély, legalább 30 szereplő áll percekig néma csöndben, mozdulatlanul és senki nem mer elindulni, annyira kínos a helyzet. Feltétlenül érdemes megfigyelni ezalatt a színpad elején Závodszky Noémi hihetetlenül finom és humoros játékát, ahogy feszeng, és borzasztóan szeretne elindulni, de legalább három-négy alkalommal meggondolja magát. Végül aztán megtöri a csendet és feláll, hogy: “Azt hiszem, én hazamegyek…”. Szerintem ez zseniális jelenet.

A.O.: Edvin és Szilvia szerelmét mennyiben tartod olyan kapcsolatnak, ami bárkivel bármikor megeshet?

B.E.: Ma már nem olyan világot élünk, ahol a társadalmi különbség szétszakíthat egy szerelmet, agy aztán elképzelni sem tudom, hogy azért nem szerethetek valakit, mert gazdagabb családba született. Persze léteznek olyan kultúrák, ahol egész más hagyományok alapján választanak társat az emberek, ezek hallatán mindig hálát adok a Jóistennek, hogy Európában élek.

Másrészről az, hogy rossz időben, rossz helyen találkoznak, vagy hogy a félreértések sora szüli a sértődéseket, hogy egyik percben meghalnak egymásért, a másik percben meg tudná ölni egyik a másikat, ezek mind örök dolgok, érzések. Ezek bármikor, bárkivel megtörténhetnek. Ettől keserves és ettől varázslatos a szerelem.

Mihók Nóra Zsófia

2 Comments

  1. Visszajelzés: Hernadi szabolcs | Easytm

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s