Hab, avagy A nőkben rejlő agy (könyvkritika)

Miközben az Ezer és 3, avagy A nőkben rejlő szív kritikai fogadtatása a könyv papírmasészerű nőfigurái és az elbeszélő hímsoviniszta nézetei miatt acsarkodott, a kötet megjelenését követő interjúkban és beszélgetésekben Kukorelly makacsul ismételgette, hogy innentől már csak a nő és férfi között létrejöhető kapcsolatokkal szeretne foglalkozni írásaiban. A tavaly megjelent Reggel az egyik istennő – borítóján egy derűs nyári reggeli ébredést sejtető női vádlival és az Ezer és 3 tipográfiai megoldásaival – felébresztette bennem az egykori ígéret beteljesülésének vágyát: azt gondoltam, hogy itt a folytatás. Persze, ha valamit meg lehet tanulni az előző regényből, hogy ígérni nonszensz.

Már az alcímből (Három 100 darab – visszautal az 1999-es kötetre) sejthető, és a tartalomjegyzéket olvasva is nyilvánvaló, hogy gyűjteményes kötetről van szó, s ilyenformán az új könyv inkább előzménye, mint folytatása az Ezer és 3-nak. A szerző hatvanadik születésnapjának évében az életmű eddigi prózatermését rendezi és írja újra egy 1996-os novella (Reggel az egyik istennő) címe alá, de azt gondolom, hogy ezzel a gesztussal csak látszólag emeli ki a nőkről írt (Hab, A nők naplót írnak, Női szakasz, stb.) és nemek közti viszonyokkal foglalkozó (pl.: Férfifuvalom, Pro) korábbi szövegeket az életrajzi indíttatású (Jég 1., Titok, a. 1., Telep, stb.) vagy az erőteljesebben fikcionált novellák (A beszéd és a szabály, A Halál és a Lányka) közül. Az életmű sokszínűbb annál, ahogy most néhány önkényes kategóriával leírtam, s a kötet a maga sokféleségében állítja elénk az egyik legsajátosabb nyelvet kidolgozó kortárs szerző kisprózáját.

A rövidprózák nem titkolják identitásukat: a tartalomjegyzékben a címek mellett szerepel a megírás ideje, olykor kötőjeles formában, jelezve, ha komolyabb átalakításon ment keresztül az adott darab az első megjelenés óta. A szövegek nagy része kisebb-nagyobb mértékben át van írva. A szerző olykor csak egy névelőt változtat meg a mondatban, vagy a sortöréssel játszik, de gyakran átírja a mondatokat, a neveket, vagy monogramjukra rövidíti azokat. Alig van viszont olyan új szöveg, ami mondjuk az elmúlt tíz évben keletkezett volna. Megszámoltam, és pont tíz van belőlük.

Úgy tűnik, hogy Kukorelly is változatlanul megszámolja, hogy hány darabot írt, hánynál tart, mennyi van még hátra. Háromszor száz darab kell, hogy legyen, ahogy az alcím előrevetíti. A Három 100 darab óta tudhatjuk azonban, hogy nem könnyű utánaszámolni annak, amit Kukorelly csinál, mert öntörvényűen határozza meg, hogy mi számít egy darabnak, hogy mi az egység. Lehet egy teljes szöveg, vagyis a zárójelben feltüntetett cím alatt a következő római számig tartó mondatok összessége, de bekezdések, sőt mondatok is kaphatnak külön számot. Szigorú szerkezet egzakt szabályok nélkül. Igazat adok Kálmán C. Györgynek, aki 1999-es kötetről írt kritikájában azt mondja, hogy „Ez az egész számozósdi-számolgatósdi mintha csak arra lenne való, hogy valamin mélázhasson a kedves olvasó, ha már kifogyott a gondolkodnivalóból.”

Két (vagy akárhány) megközelítése lehetséges ennek a kötetnek. Olvashatjuk a nyelvszemlélet és az újraírás jelentősége felől, vagy megpróbálhatjuk értelmezni az egyes szövegeket. Nem egymást kizáró opciók, de ha már olvastuk a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-t és a Három 100 darabot, vagyis ismerjük a darabok többségét, akkor az előbbi kézenfekvőbb, de ha nem, akkor sem maradtunk le semmiről, mert a változtatások az értelemkonstrukciókat kevéssé érintették, csupán a szerző nyelvhez való viszonyára világítanak rá – ismét.

Kukorelly számára az írás egy soha le nem záruló folyamat, ilyenformán a szöveg egyetlen változatában sem tekinthető véglegesnek, ahogy a jelentés sem lekerekítettnek. Addig dolgozik egy szövegen, amíg a szerkesztő – mint szigorú tanítónéni a kétségbeesett diák elől a témazárót – el nem veszi tolla alól a kéziratot. Ahogy Farkas Zsolt mondta: magyarból kettes. Viszont az eminens diák hevületével rontja el mondatait újra és újra. Szövegeiben gyakran tematizálódik az írás folyamata (Nem találom el, Az ablakunk alatt van egy, Cé-cé-cé-pé, stb.), s ezzel összefüggésben az író írott alakja is reflektált a maga tevékenységében. A minimumra törekszik, a jelenlétre és a próbálkozásra korlátozza magát az alak a Nem találom el című szövegben: „Én is részt vettem ebben az egészben, lehetséges, igyekeztem, hogy részt vegyek, próbáltam válaszolni.”(25.), de: „A kérdéseket sem értettem igazán, igen vagy nem, ezeket ki dönti el.”(24.). És ki dönti el, hogy mi fér bele az irodalomba? A Kukorelly-szövegek a kommunikációban megvalósuló nyelvet részesítik előnyben, s hadakoznak az Akadémia vagy a Word álláspontjával: „Hogy csomóan be sincsenek jelentve, válaszol helyette a felesége, így mondja, csomóan, szerintem korrekt, hiába húzza alá pirossal most már másodszor a helyesírás-ellenőrző. Miért, hogy kéne mondania?”– reflektál nyelvére az elbeszélő a Cécécépé-ben.

Az ablakunk alatt van egy című írás egyszerre mutatja be működésében és jelenti ki explicite az alkotás elvét: „írás közben keveregsz, ez a legjobb az egészben”(46.). Az idézet jól jellemzi a novellák egy részét, melyek ellenállnak az értelmezésnek, nem adnak ki lekerekített cselekménysort, pusztán felvillantanak egy részletet egy lehetséges narratívából, de ezek a mozzanatok nem tartalmaznak direkt utalásokat egy hosszabb történetre. A Cselekmény 1. című szöveg arról szól, hogy egy reggel megszólalt a szekrény, majd nem történt semmi. A cselekmény hiánya visszafordítja figyelmünket az elbeszélő alakjára. Kukorelly alapvetően lírai alkatára vall az én központi szerepe a novellákban. Saját életének számtalanszor elmesélt epizódjain túl vannak olyan szövegdarabok is, melyekben a viszonylag ismert énkonstrukcióval párhuzamosan megszólaltat (idézetként vagy függő beszédben) egy másikat, történetesen általában egy nőt, ahogy teszi ezt leglátványosabban a Hab, a Férfifuvalom és a Pro esetében, ahol a kvázi párbeszédesség vagy a kommentár alakzataiba rendezi a szövegeket. A Kukorelly-próza tipizál: vannak a nők, akik egyfelől érzékenyebbek, kedvesebbek, szerencsésebb intelligenciájúak vagy jó a lábuk, másfelől észjárásukat illetően egyformák. A női mondat ennek lenyomata: „én ezeket le is írom, legalábbis ezt-azt belőle, ezt az ijesztően pontos és nagyjából mindentől szabad hab észjárást” (94). A szövegek tanúsága szerint a hab észjárás független a személyiségtől, iskolázottságtól, kortól, intelligenciától, kulturális hovatartozástól és egyáltalán mindentől, kivéve a biológiai női nemet. Míg az Ezer és 3-ban a párbeszédek férfi és nő között egymás viszonylagos megértésére vezettek, illetve az elbeszélő kudarcaként jelent meg a nemek közti távolság legyűrhetetlensége, addig például a Hab című néhány oldalas, mozaikszerűen építkező kispróza csak az etológus megfigyeléseinek leírására korlátozódik egy nő viselkedéséről, hebrencs mondatairól, tudatlanságáról, addig-addig, hogy a végén a nő hülyeségéből kifolyólag megidéződik maga Endre (!) király. A Női szakasz 33 novellája (egy-két idézett mondat mindegyik) már-már a svéd gyerekversek Kukorellyhez egyébként közelálló műfajára hajaz. A kedves, és felteszem a hab észjárást modellező mondásgyűjtemény egy darabja: „(Nem is u)natkozok, hanem inkább fölhívom az Eszter barátnőmet, vagy dugjál meg, vagy pingpongozzunk.” (108.).

Nehéz nem észrevenni a szereposztás hierarchikus voltát. Az író, aki mindent felír („Nem kell mindent felírni! Ezt ne írjad föl, jó?” [107.]) van az uralmi pozícióban a nőstény felett, akinek észjárása megihleti az alkotót. A dolog csak akkor igazán zavarba ejtő, amikor észrevesszük, hogy a hab észjárás és a Kukorelly-nyelv a leírásban milyen jól egymásra találnak. A Nem készülök fel semmire után a kötetben a Megmondjam, mennyire fonnyadtam el  szöveg következik, s elbeszélőiknek kvázi azonossága egészen addig lehetségesnek tűnik, amíg konkrét utalást nem tesz nemére az utóbbi elbeszélője. Mindketten egyformán nyafognak, vágnak ezt-azt falhoz tehetetlen mérgükben, vagy ugyanúgy használják a baszás szót. Emellett pedig a nyelv olyan egységes működése, ritmusa uralkodik el a szövegeken, mely nem engedi megtenni a teoretikusan felállított distinkciót női és férfi mondat vagy észjárás között, ha különálló szövegben formálódnak meg az alakok. Az az érzésem, hogy az írás mint kevergés és a hab logika nem is állnak olyan távol egymástól. És hogy a nőkben rejlő agy valahogy úgy olvasandó, mint a nőkben rejlő szív: valaki agya valaki másban.

Inzsöl Kata

(Kukorelly Endre: Reggel az egyik istennő. Pozsony, Kalligram, 2011.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: