Apokrif Online

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

2010:

(2) – „Lementem egy félórára”, Krasznahorkai László íróval beszélgetett Rádai Eszter.

Kategória:Évjárat, Évjárat 2011, Fehér Renátó, jegyzet, Netnapló

A jövő nem a miénk (könyv- és programajánló)

apokrifonline — Thu, 26 Jan 2012 11:57:28 +0000

Ide kattintva megtekinthető a hamarosan megjelenő A jövő nem a miénk antológia hivatalos prezentációja.

„A jövő a fiatalok kezében van” — mindenkinek ismerősen csenghet ez az unalomig szajkózott szlogen. De valóban elfelejthetjük-e a jelen sivárságát? Vagy éppenséggel a jövő kilátástalanságát? Kié tehát a jövő? Megtudhatod csütörtökön a Roham KáVézóban, ahol a Hullámtörés 2. Pluralica-estjén a JAK VS latin-amerikai antológiájáról beszélgetnek a fellépők.Pluralica-estek: Hullámtörés 2.
Roham KáVézó Galéria (1088, Budapest, Vas utca 16.)
2012. 01. 26. (csütörtök), 18.00

A programról és az antológiáról bővebben: JAK.

Kategória:Ajánló, Az Olvasóhoz, Könyv, Programok

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

apokrifonline — Wed, 25 Jan 2012 09:00:08 +0000

Tinkó Máté írását közöljük.

Év végi mustrára készülök. A decemberi vizsgákon túl, a januári nagydömpingen még innen, idénre végülis dolgomvégzetten; mehetnék már haza, édesanyám naponta hív, mikor jössz már? Majd csak Szentestére érkezem. Jó lesz így. Most következnek az én szabad napjaim. Mi mást tehetnék, könyvtárt keresek, levelezéseket, naplómunkákat bújok. Műgond és hétköznapi közlés jótékony elegyét vélem fölfedezni ezekben a dokumentumokban, arról nem is beszélve, hogy adott korra vonatkozó irányadásként sem épp utolsóak a talált jegyzetek. Noha olykor egészen megdöbbentő fejleményekkel szembesülök a múltat illetően. Példának okáért, hogy Bartók Béla, ez a kiváló zeneszerző huszonhat éves korában miféle őrlődésen mehetett keresztül egy pesti hegedűművésznő iránt érzett vonzalmában (szerelmében?):

„ (…)Nem értem, mért mondja az öngyilkosságot olyan gyáva tettnek! Sőt.

A meddig engem érdekel a világ, és a meddig valaki miatt kötelességemnek tartom, hogy továbbéljek, addig föltétlenül nem követem el ezt a „gyávaság”-ot. Szegény jó mamámnak életébe kerülne az én halálom – hugom szeret ugyan, meg is siratna, de nála ez nem volna olyan nagyjelentőségű csapás. A meddig mamám él, a meddig engem a világ érdekel, addig öngyilkos nem leszek. De aztán? ha senki iránt kötelezettségem nincs az életben, ha egyes-egyedül állok (még akkor se „tántorgok”) – mért volna az a lépés gyávaság. Merész elhatározás se – az igaz, de semmiképpen se gyávaság, közömbös cselekedet – - – - – (…)”

A levél témái között ott találjuk az öngyilkosság problematikája mellett a hit kérdését (Bartók nyíltan színt vall bontakozó ateizmusáról), de a férfiúi elgyöngülés, a befelé fordulás már-már szánni való (ugyanakkor elragadóan bensőséges) gesztusát is mozgatva:

„Levele olvasása után zongorához ültem – - – az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm csak a zene. Pedig – - – - (…)

„Egy idő óta oly különös hangulatban vagyok, egyik szélsőségből a másikba esem. Egy-egy levele sőt egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyekre indít, ugy fáj – - – Mi lesz ennek a vége és mikor – - – Valóságos állandó lelki mámor. Dologhoz (komponáláshoz) épen ez kell!

Most ugy vagyok, hogy sok „csacsiság”-ot tudnék elkövetni. Igaza van, hogy annak nevezte legutóbbi türelmetlen utrakelésemet. (…)”

/Bartók Béla levele Geyer Stefinek – - – Budapestre [1907. szept. 11., szerda]/

Későbbi levélváltásról nem szól a fáma, habár dokumentálható még: első hegedűversenyét Bartók a hölgynek ajánlotta. (Bő két évvel később, november 16-án, a budapesti VI. kerületi elöljáróságon, az 1345/1909 sz. házassági anyakönyvi bejegyzés szerint a zeneszerző házasságot köt Ziegler Mártával.)

Szombat van. Épp nyesegeti apám a fát, hogy az beférjen a házba, mikor belököm a kaput, és integetem, hogy mindjárt jövök segíteni, csak lepakolom, amit magammal hoztam. Mesélek neki a leveleimről, melyeket nem írtam meg, de olvastam helyettük. Aztán a hidegtől kipirult arccal, a halászlétől kivörösödött szájjal üljük négyen körbe az asztalt, nézünk, mintha most nagy komolyan elmondhatnánk egymásnak bármit, aztán ezt-azt, mégse mondjuk.

II.

„mint asztallap fonákjára odacsent
rágógumi: a szabad akarat.” /Petri György/

A 2011-es év kapcsán hallgatni a politikáról: jóérzés elleni bűntett volna. Így tehát nem hagyhatom szó nélkül, viszont félek a közhelyek sekélyességétől is, ezért igyekszem tömör lenni (talán némiképp közhelyes). Tény, hogy veszélybe kerültek a demokráciát garantáló alappillérek. Tény, hogy a ’90-es évek óta az Orbán-rezsim képviseleti politikájában tkp. pálfordulást hajtott végre, megkockáztatom, ennek apró jelei korábbról már megmutatkozhattak azok számára, akik szemmel tartották az eseményeket. Tehát jelenleg, hogy jobbára vállalhatatlan állapotok uralkodnak az országon belül (az új adótörvényeknek, nyugdíjsápolásoknak köszönhetően olyan mértékű vagyoni szakadék generálódott, hogy megszilárdulni látszik egy polgári kereteket bőven túlfeszítő rendszer) és országon kívül egyaránt (vajon kivel ápolunk még normális diplomáciai kapcsolatot Európa, vagy egyáltalán a nagyvilág térképére pillantva?). Bármely, magát civilizált polgári társadalomban elgondolni kívánt kormányra létjogát felszámoló (!), de minimum létjogát megkérdőjelező felhangként kellene hogy hasson minden egyes demonstratív szándékú tömegfelvonulás. Tömegek ugyanis vannak (noha számszerűségükben letagadhatóak, meghazudtolhatóak), amelyek szeretnének a holnapot és a holnaputánt illetően is perspektívával rendelkezni ebben – igen, ebben – az országban. Hozzátéve azt, hogy véleményem szerint éppoly fontos józan európaivá válnunk, mint józan magyarnak lennünk; megélhetetlen számomra a két fogalom egymás nélkül. (Mi az?) Persze, ami személyes, az valahol mindig naivitás tárgyát (is) képezi, és a naivitás mit sem segít. (Segített-e valaha a történelem során bármiben?)

A jövő év mindenesetre komoly vízválasztó lesz a hatalmi harcokban doktríner és magába záródó Orbán-kör (fenyegető) újítási törekvéseit figyelembe véve.

(Egyre bántóbb ez a figyelembevétel, csípi a szememet még ez a füstmentesség is, nem ezt ígérték, akik felettem ítélkeznek. Hogy itt semmi sem lehet egy értelmű; kész röhej, tűréshatár tárgya.)

III.

„Most már tudom,
ezeknek a dolgoknak vége.” /Tandori Dezső/

Nemsoká szilveszter. Ilyenkor mosolyognia kéne az embernek, eljátszania, mintha most majd az újdonság mögé odalátná a fényköröket. Mintha nem minden csupán konfetti-zaj volna. Ám idén is eszembe jut múltam szilveszteri darabja, tépelődök, ahogy apámmal ülök a tévé előtt, valami ócska kabarét bámulunk, datálható az esztendő is: kettőezerkilencet írtunk. Két év nagy idő, mondják, meg mondják azt is, valami örökre megmarad. És tényleg, tűélesen emlékszem: hosszú, hányásbarna pizsamaköpenyben ül, lehorgasztja fejét, látom már, milyen leszek öregen, kopaszodik, de nem szól, pedig szükségem volna a tanácsára, hogy nekem mit kéne szólnom ahhoz, hogy három és fél évig tartó kapcsolatomnak lőttek, hogy valami közeli-távoli szilveszteri bulin a pezsgőbontás után – egészen nagy bizonyossággal – gerincre vágják azt az embert, akihez az addigiak során regisztráltam, igazítottam fiatalságom részleteit (és akinek vonítva könyörögtem telefonokba egyetlen viszontlátásáért decemberben folyton); édes Istenem, mekkora tévedés volt. (Két hónapra rá jegyben jár, mára már talán feleség, anya (1); tényleg nem tudom, de van, hogy így képzelem). Apám annyit mond csak tartózkodóan: fiam, ne rohanj fejjel a falnak. Aztán én ezt 2010-ben két alkalommal mégis megteszem, részeg vagyok mindig, előbb egy sínpár túlsó tagján hasad szét a fejem, aztán egy utcai balhé során pecsétgyűrűvel fölsértik a homlokomat (összevarrják a sürgősségin négy öltéssel, de a hegnek nyoma lesz). Az első baleset hozadéka: mikor erős impulzus ér, sajog a fejtetőm (emlékszem, Simon Marci kötetének olvasásakor a fájdalomtól majd szétszakadt a koponyám); a másodiké, hogy igyekszem megnöveszteni a hajamat; ne látszódjék, ami hiba. Mindenesetre, talán nem lettem sokkal csúfabb, és még szeretni is tudnék, olyan nőket, akiknek gyakran semmi fogalmuk sincsen arra (gyakran pedig csupán én vagyok annyira beszűkült és önző, hogy semmibe veszem őket tanácsaikkal, közelítéseikkel együtt), hogy mit éltem át a közelmúltban (és még mennyi fejtörés, pofon kell; bárcsak hatna végre). De a szerelmet is, lassacskán igyekszem (?) másképp mérni. Fejlődik-e egyszer majd bennem valóságos irónia ez iránt? (Igaz, nekem azóta sincsen honnan kiébrednem, pedig mennék akár pékhez is, villamoshoz bizonyos korareggeli gyászmenetben.) Beletörődő elvárásaim: egyszer csak jön egy lány, kell, hogy jöjjön (?), aki megragadja a kezemet, belerángat a táncba, azt mondja, szép vagy nekem, jó lesz, meglásd, elalszunk, egymásnak döntött fejjel, mint a ~~kényszerbe~~ ~~fogott~~ ~~lovak~~, hogy majdnem úgy, telik majd az ünnep.

Hát hogy milyen típusú volna teljességében ez a lány: mittudomén?!, mint Carletter Orsolya, Rubin Szilárd hősének nője; vagy drága Krisztinám!, Hajnóczyé (a szerző itt direkt provokatív, direkt nem az, egyszerűen nem tudja eldönteni, vitába is szállt már értük-ellenük egyaránt, aktuális lelkesedésétől függően; nem győzték meg).

(Lassan készülődni kezdek, megkapom a rumos üveget, beszédelgem a zuhanyzóba, a langyos víz, a fürdés majd megébreszt, sörrel józanodom, még két óra éjfélig, a Király utcáig valahogy csak elvonszolom magam. Ott fogunk inni.)

Közben telik az idő, de nem múlik, talán sohasem lesz, egytöltényes revolverem (2) pedig nincs meg az íróasztalfiókban (aki elhasználta, egyszerűen vállat vont, és unott képpel hazatért tékozlásait követően). Előszedem hát a Perzsiát, föllapozom a kedvenc oldalamnál (könnyen megy, résnyi helyet enged a könyvecske a koptatás nyomán):

„Ne félj Édes, nem lesz semmi baj. Majd mindent megszervezünk. Hogy hogy, azt még nem tudom, de a lényeg az, hogy megszervezzük. Irtó jól esett a leveled, már kezdtem kiszeretni belőled (1 ½ nap távollét), de a leveled elolvasása után újra beléd szerettem. Az alattunk lakó Péter szabójánál fogjuk megcsináltatni az öltönyödet, cuki lesz, majd meglátod.

Most éppen a Könnyűzenei Híradót hallgatom és az Ifjúsági Parkba készülök táncikolni. Tegnap színházban voltunk az Anyuval, láttuk a >>Léna néni<<-t. Isteni volt, a Pécsi Sándor húsz évet fiatalodott, mókázott, olyan ötletes volt a darab, hogy hihetetlen. Látod, most ennek a levélnek megírási idejével kevesebbet fogok táncolni, és mégis írok, pedig nem is kérted. Hát tudod, mit jelent ez? Kb. annyit, mint amikor a Filmmúzeumban adtam neked a zsömlémből.

Írjál sok érdekes novellát, hogy az irodalommal kereshesd meg >>nem is olyan rossz kenyerünket<<. A hét végén találkozunk, addig, ugye, kibírod valahogy?

Sok puszit küld:
Krisztina
Bp. 1969. máj. 13. (a mogyoró)”

IV.

A cikk szerzője aztán hirtelen Krisztina előtt állt egy mégiscsak ismerős garzonlakásban, kialvatlanul, másnaposan, váltottan hunyorogva a plafonra és a földre őszinte szégyenében, mert szemébenézni nem mert. Pedig már nem volt ott. (Vagy negyvenhárom éve lehet.)

(Az I-III. pontban tett bárminemű kijelentés elveszíti hitelességét. A szerző elhagyta mindenét. A lány pedig válaszul: !ne érj hozzám! így, felkiáltójelek közé szorítva, pedig a lányt még sosem hallotta kifakadni korábbról, mégis ettől épp most mennyire zavarba hozza őt, hiszen valamikor le találta írni azt az egy mondatot (ami sokáig valódi nyugalommal töltötte el), aminek az lett volna a lényege, hogy csak féltem volna mindenütt, mindentől, de ez a félés nagyobb most a félelemnél, ezt itt mind, neked adom, hát vedd, fogadd. Már tudja, egy ilyen gondolattal semmire sem lehet jutni. (A IV. pontot kitartja még darabig.)

Tinkó Máté

(1) – Vajon milyen kölyök lenne most belőled, milyen színű lenne a szemed, hol találná meg apád a forgót a hajadban; biztosan barackadás közben, mert rosszalkodnál, és az jó lenne, milyen lennél te, aki azon az izzasztó nyári napon fogantál, amikor a hirtelen záporeső elől menekülve Bettivel egy Körös-parti kajibában (madárles vagy egykori zsilipőrház) találtunk átmeneti szállást, anyád ruhája csuromvíz lett, átütött rajta gyönyörű melle, és mi, nem törődvén a védekezéssel, lehajigált cuccainkból ágyat formálva csillapítottuk étvágyunkat, te, akit napra rá szörnyű módon, két Rigostate tabletta beszedésével – jobb megoldás híján – legyilkoltunk (én is beleegyeztem, hiszen egzisztencia nélküli sihederek voltunk, én éppen 19, ő majdnem 17, nagyanyád megértette és feliratta a tablettát magának, a háziorvosa nem értette, hogy lehet valaki ennyi idősen ilyen felelőtlen?!, anyám akkor először, utoljára hazudott más ember szemébe ekkorát értem; az eső elállt, ruháink megszáradtak, a szégyenbe törülköztünk, anyád hányt akkor sokat, megviselték a történtek, de elmúlt az is) mielőtt egyetlen apró mozdulatot tehettél volna.

(Ugye, milyen szép volt a neve, hogy Bébé, becéztem, vajon ismerted-e alig? Ismerted ugye helyettem is? Én nem adtam gyűrűt neki soha, én együttélni akartam vele.)

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

2010:

Kategória:Évjárat, Évjárat 2011, jegyzet, Netnapló, Tinkó Máté

Évjárat (11.) – „Neal Cassadyre gondolok”

apokrifonline — Mon, 23 Jan 2012 09:00:08 +0000

A soron következő írásnak azonban van még egy további, speciális apropója is, mégpedig, hogy immáron több hónapnyi közös munka után 2012. január 1-től Reichert Gábor hivatalosan is csatlakozott az Apokrif szerkesztői csapatához, mégpedig a Hálózati kiadás szerkesztőjeként. Most következő jegyzete tehát egyszersmind szerkesztői beköszöntőként is olvasható.

Reichert Gábor írását közöljük.

Karácsonyra megkaptam Jack Kerouac Úton-jának Az eredeti tekercs alcímű „vágatlan” kiadását. Úgy szól a fáma, hogy Kerouac hosszú, Amerikát keresztül-kasul bejáró utazását követően rögvest írógéphez ült, és – három hétig benzedrintől fűtve – egy szuszra írta meg nagy művét. A szöveget egyetlen, sok méter hosszú papírtekercsre gépelte le, amely néhány éve került elő (némiképp megroncsolva: a kézirat utolsó pár méterét ugyanis megette egy kutya), a kiadók pedig üzletet szimatolva azonnal lecsaptak rá. A cenzúrázatlan változatban a szereplők visszakapják eredeti nevüket (vagyis most már nem Dean Moriarty, Sal Paradise és egyéb álneves hősök, hanem Neal Cassady, Jack Kerouac, Allen Ginsberg, William S. Burroughs stb. koptatják a végtelen utat), és jó néhány, az eddig ismert verzióból kihagyott rész válik olvashatóvá. Az ős-Úton Magyarországon 2011 végén jelent meg, M. Nagy Miklós teljesen új szemléletű fordításában.

Körülbelül 17 lehettem, amikor először kezembe akadt Kerouac könyve. Talán nem túlzok, ha azt állítom, az Úton hatására kezdtem el komolyabban irodalommal foglalkozni (értsd: odafigyelni magyarórákon). S bár irodalomtörténeti érdeklődésem végül egészen más irányba fordult (de legalább a vizsgált korszak ugyanaz maradt!), mindvégig tisztában voltam vele, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek az egész tinédzserkoromat meghatározó élménynek. De nemcsak pályaválasztási preferenciámra volt erős hatással a zseniális szöveg: ahogy sokunkban, bennem is valamiféle távoli, mégsem megvalósíthatatlan álomkép sejlett fel a könyv olvastán. Az járt a fejemben, hogy jó lenne kicsit olyanná válni, mint az Úton hősei: felelősség, kötöttségek nélkül állandóan úton lenni, nem törődni a holnappal, dacosan szembemenni bármiféle elvárással (és persze folyamatosan piálni). Az tetszett Deanben (vagyis Nealben), hogy egyszerűen képtelen felnőni – még a könyv utolsó, megrendítő oldalain, ahol emberi roncsként kerül újra az elbeszélő szeme elé, ő akkor sem enged „szent őrületéből”. Neal nem éppen példakép-típus, de én mindig tiszteltem az olyan embereket, akik körmükszakadtáig ragaszkodnak saját (akár téves) világszemléletükhöz.

Erre a hosszúra nyúlt élménybeszámolóra azért volt szükség, mert azt hiszem, az Úton újraolvasása során jöttem rá, hogy tulajdonképpen miről is szólt számomra 2011. Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, az illúziókkal való végső (?) leszámolásról. Arról, hogy belássam, soha nem lesz belőlem Neal Cassady, és vele ellentétben előbb-utóbb kénytelen leszek felnőni. Noha részsikereket fel tudok mutatni a megkomolyodás ellen folytatott elkeseredett küzdelmemben, mégis rá kellett jönnöm, hogy hosszútávon biztosan én fogok alulmaradni. Egyetemi éveim lezárultak, s bár sikerült megtoldanom őket még hárommal (a doktori képzéssel), egyre inkább ott lebeg a szemem előtt, hogy valamit kezdenem kell majd magammal, és az a valami egészen biztosan nem az lesz, hogy fogom a hátizsákomat, és stoppal nekivágok az országútnak. (Annál is inkább, mert már akkor úrrá lesz rajtam a honvágy, ha átlépem a Dunát – azokról az extrém esetekről már nem is szólva, amikor utam valamilyen oknál fogva a Tiszát is keresztezi.) Az Úton szereplői előtt végtelen számú lehetőség áll. Bármerre elindulhatnak, bármivé válhatnak, minden megoldás jónak tűnik számukra, hiszen, ahogy a kötet tán leghíresebb mondata állítja: „úton lenni – boldogság”. Az én mozgásterem (és hozzám hasonlóan gondolkodó kortársaim legtöbbjéé) ennél sokkal korlátozottabb. Kezdem ugyanis egyre világosabban látni, hogy mi az, amit nem valósíthatok már meg, és egyelőre elég nehezen barátkozom meg ezzel a felismeréssel. 2011-ben tudatosodott bennem, hogy a jövőm, ha nem is dőlt el végleg, nem tartogat számomra annyi lehetőséget, mint akár csak egy évvel ezelőtt – és van egy olyan érzésem, hogy jövőre még ennyit sem fog. Azt hiszem, a megkomolyodáshoz (jelentsen a szó bármit is) az is hozzátartozik, hogy felismerjük önnön korlátainkat és alkalmazkodjunk hozzájuk.

Kétségeim ellenére mégis bizakodom, hiszen mindent egybevetve jó évet zártam: összeköltöztünk a barátnőmmel, anyagi biztonságomat Állambácsi egyelőre szavatolja (ezt azért a biztonság kedvéért lekopogom), sok új barátot szereztem (a régiek legtöbbje is megmaradt), egyre több helyen jelennek meg írásaim, nem mellékesen pedig az Apokrif csapatába is bekerültem.

A kedves olvasó vegye ezt az írást egy two-in-one szerkesztői beköszönésnek is: a lap online kiadását néhány hónapja Nyerges kollégával közösen felügyeljük. Viszolygok az újévi fogadalmaktól, de annyit megígérhetek, hogy a jövőben minden erőnkkel egy a nyomtatott laphoz hasonló (sőt!) színvonalú internetes kiadvány létrehozására fogunk törekedni. Ehhez persze jó szövegekre is szükségünk van, így biztatok minden kedves jelenlegi, illetve reménybeli Apokrif-szerzőt, hogy eztán is tiszteljenek meg bennünket írásaikkal.

…igaz, hogy szembesülnöm kellett vele, hogy Kerouac és Cassady útját soha nem fogom tudni bejárni, és valószínűleg sosem leszek olyan kompromisszumképtelen hősfigura, mint ők voltak, sovány vigaszként megmarad nekem a filológia tanúságtétele: Az eredeti tekercsből ugyanis kiderül, még a jó öreg Jack is megalkuvásra kényszerült, amikor kénytelen volt megvágni zseniális spontán szerzeményét ahhoz, hogy publikálhassa.

Reichert Gábor

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

2010:

Kategória:Az Olvasóhoz, jegyzet, Netnapló, Reichert Gábor

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

apokrifonline — Fri, 20 Jan 2012 09:00:14 +0000

Tarcsay Zoltán írását közöljük.

Kétezer-tizenkettő van. Már megint? Pardon, ez most van először. Dehogyis, csak korábban a világnak is vége lett. Mármint a filmekben. Bár sajnos a valóság kevésbé izgalmas. Noha olykor hihetetlen. Nekem ugyan például van egy kis enyhe világvége-szédülésem. Inkább ne jöjjek ezzel? Akkor nem jövök. Vagy jövök, de nem úgy. Van egy jelenet valamelyik Csillagok háborújában, amikor az irdatlan csillagromboló (vagy ilyesmi) zubogva, sisteregve zuhan az űrből a földre, és senki nincs a hídon, mert a kapitány időben katapultált. Majdnem ilyen érzésem van, csak nem Csillagok háborúja, nem irdatlan csillagromboló, és még vannak a hídon, éppen ezért olyan különös az egész.

Három dolgot próbálok egyszerre megfontolni. Az első, hogy meggyőződésem szerint tilos az irodalomnak és az irodalomkritikának nem-esztétikai jellegű szempontokat még csak megközelítenie is. A második, hogy az irodalomnak az, de az embernek nem, sőt, felmerül, hogy az igazi ember, és nem implikált és fikciós megfelelői, vajon jól teszi-e, ha túl mélyre (vagy magasra) mászik irodalmi gőzökben szédelgő elefántcsonttornyába. A harmadik (ezt a bogarat egy Hans Ulrich Gumbrecht nevű stanfordi professzor ültette a fülembe űrhajónkon tett látogatásakor): az irodalom(tudomány) az a tér, ahol minden kérdést fel szabad tenni anélkül, hogy tartani kellene a valóságtól, magyarul: ahol el lehet játszani mindennek a gondolatával.

Játsszunk most el annak a gondolatával, hogy az irodalom nem az első ballaszt, amit ki illik vetni zuhanáskor. Hogy nem csak golyófogó a kulturális gazdaságban. Két különös dolgot is olvastam az elmúlt napokban: az egyik, hogy a Bookline nemhogy nyereséges volt, de még növekedést is tapasztalt tavaly, ez egészen elképesztő, tekintve, hogy főleg könyvekkel kereskedik, a másik, hogy az elektronikus könyvvásárlás az egekbe szökött, miután az emberek kibontották és a karácsonyra kapott olvasógépeiket. Ez számomra megerősíti, amit eddig is sejtettem (és egy éve ugyanitt elmélkedtem is róla): az emberek arra költik a pénzüket, amit fontosnak hisznek, és azt hiszik fontosnak, amiről azt mondják nekik, hogy az, tehát azt, amit mások el akarnak adni nekik – innovatív termékek és innovatív eladási stratégia, erre lyukadunk ki.

Feltevésem szerint az emberiséget ma nem érdekli kevésbé az irodalom, mint rég, csupán azt látom, hogy az emberek ma is ugyanúgy unatkoznak, és még mindig roppant összegeket költenek szórakozásra.

A tanulság számomra az, hogy az irodalom(kritika) belterjességét úgy volna jó értelmezni, hogy azon keveseknek, akiknek szívügyük, egyenként és közösen is hajtaniuk kell az innovációt, amin azt értem, hogy ahelyett, hogy lemondanak a közönségről, vissza kellene szerezniük azt, mert még a végén mindenki csak saját magának fog írni teljes sértődöttségben és rezignációban. Az emberiséget ugyanis nem szent célok vezérlik (ez nem újdonság), és nem várhatja tőle senki, hogy ne nézzen fintorogva valamire, ami fintorogva néz vissza rá.

Én különben is arra számítok, hogy a jelen realisztikusságának e különösen ambivalens közegéből (vagyis hogy amiről az egyik percben azt hisszük, mese, a másikban kiderül, hogy márpedig meg fog valósulni, a harmadikban pedig már meg is valósult, de még mindig nem akarjuk elhinni) – nos ebből a rémálomból szerintem ki-ki valamely kellemes és garantáltan nem valóságos irodalmi óvóhelyre menekül előbb-utóbb, legalább egy kis időre, pihenni, és ott illene várni őket teával és süteménnyel.

Tarcsay Zoltán

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

2010:

Kategória:Évjárat, Évjárat 2011, jegyzet, Netnapló, Tarcsay Zoltán, webirodalom

Apokrif-szerzők más folyóiratokban (2012. január – folyamatosan frissítve)

apokrifonline — Thu, 19 Jan 2012 09:00:15 +0000

Az Új Forrás januári számában Takács Nándor Örökség és Faluvég című versei, illetve Reichert Gábor könyvkritikája (Kávénapló) olvasható, utóbbi Berka Attila friss kötetéről. Nyerges Gábor Ádám három versével (A fényes cáfolat, Himnusz az Ó-hoz, Zsákutca Bedekker) frissült a Képírás az újév első napján. Ugyanő a FÉL Online-on Széljegyzetek is készülnek IV. című versével jelentkezik. Evellei Kata Kórterem című verse a FÉL Online-on olvasható. Ugyanitt jelent meg Berényi Csaba Legelső segély című költeménye is. Áfra János három verssel (a mozgolódás bizonytalan, tejút, belső horizont) szerepel a januári Kalligramban. Az Irodalmi Jelen Vers/történés rovatában Sós Dóra versei és prózája jelent meg: Sérült negatívok. A Híd első idei számában Nagypál István A juhászlegény lassú dala és Álmenyecske-szonett című verseit közli. A Kulter.hu-n Fráter Zoltán ír a Karinthy Színház Szent Péter esernyője előadásáról: Így élünk Glogován. Az Irodalmi Jelen évértékelő körkérdéseinek hatodik adagjában ezúttal két apokrifos szerző, Áfra János és Braun Barna is nyilatkozott: “Idén nem hosszabbítottam előfizetést”. Fehér Renátó második tudósítását adja közre a Marom Egyesület és a Sirály közös, havi sorozatáról: Körülülni egy összetört akváriumot. Ugyancsak a Prae.hu-n ír Vass Norbert az Áramkörről, a MET 10 éves jubileumi kiállításáról: Árammal írók köre. Ugyancsak Vass Norbert, ugyancsak a Prae.hu-n Egy műgyűjtő csoportos portréjáról: A huszonötödik képkocka. Továbbra is Vass, ezúttal az Irodalmi Jelenen Kálmán Gábor Nova című prózakötetéről (Beszélnek sokfélét) és a Kulter.hu-n Legéndy Jácinttal beszélgetve: Gerillakertészet mellé gerillaköltészetet! A Kritika 2012. januári számában Payer Imre ír Nyerges Gábor Ádám Helyi érzéstelenítés című kötetéről: A lét(ige) toldalékolt esélyei. A Literán Szendi Nóra kritikája olvasható Márton László Te egy állat vagy! című kötetéről: Emberek és emberek. A Prae.hu-n Nyerges Gábor Ádám top 50-es összeállítását olvashatjuk a 2011-es év könnyűzenei lemezeiből. A FÉL Online-on Fehér Renátó jegyzetben emlékezik meg az éppen hetven éve történt újvidéki vérengzésről: Lékek és gulyakutak (Újvidék, 1942. január). Ugyanő a Prae.hu-n Csaplár Vilmos A magyarok című könyvéről ír: Túra a szakadékhoz. A Prae.hu-n Dombai Dóra ír a Rögtönfilm minifesztiválról: Instant filmkészítés hétfő délután.

Kategória:Áfra János, Berényi Csaba, Braun Barna, Dombai Dóra, Evellei Kata, Fehér Renátó, Folyóirat-olvasó, Fráter Zoltán, Nagypál István, Nyerges Gábor Ádám, Reichert Gábor, Sajtóvisszhang, Sós Dóra, Szendi Nóra, Takács Nándor, Vass Norbert

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

apokrifonline — Wed, 18 Jan 2012 09:00:15 +0000

Nagypál István írását közöljük.

A tavalyi évet mindenképp elkönyvelhetem a kínok évének, mintha egy dél-koreai szappanopera befejező évadját néztem volna végig. Nem csupán az élményekről beszélek (olvasói élmények mellett egészen másról is) (különös és borzalmas élethelyzetekről is) (sőt, megjegyzem saját self-élményeimről is), hanem tárgyakról is (bizonyos időkben haszontalan tárgyaink újra fontosak lesznek számunkra) (talán, nem véletlenül dugtuk el őket) (nem véletlenül hagytuk meg, jó lesz ez még valamire patópálos-megjegyzéssel) (még szép, hogy könyvekről beszélek).

Az utóbbi időben igazából nem voltak szülinapjaim: tavalyelőtt kórházban feküdtem műtét után, kellemes ajándék, mindenképp; tavaly szülinapom előtt öt nappal édesapám anyukája, drága nagymamám halt meg. Tavasszal ezért mindig termékeny voltam: termékeny olvasó voltam és sokat is írtam, hol naplót, hol pedig verseket. Kertész Imre Haldimann-leveleivel (1) megtanított arra, hogy a szövegben hinni kell, és bizonyos dolgokat meg kell élnünk, hogy a szöveggel beszélgetni tudjunk, mert valósággal „beszélnek hozzánk a mondatok”. Ha az ember boldog, akkor nem tud írni, ezt sokáig nem hittem el Kertésznek. Hiszen, ő valamilyen szinten boldog, de egészen butának és kiéltnek éreztem magam ehhez a kijelentéséhez, magához a boldogsághoz. Az idillt tudatosan eltörlő, a kedvesség és a jóság folyamatos megfojtásán ólálkodó lény voltam, aki szívesebben fetrengett félelmeivel a szék alatt, ahelyett, hogy leüljön a tükör előtt és gondolkodjon, miképpen Keserű (2).

Amikor már eljutsz arra a szintre, hogy igazán olvass, akkor gondosan választod ki a könyveket a polcról, mint például Camus (3) Közönyét, a feketébe burkolt anya-kérdését: szeretem-e az anyám – szereted-e az anyád. Miért hat olyan erősen rád hónapok után is, miért mered megjegyezni? Miért merül fel benned Wells Tower (4) férfi-figuráiban saját spleenes élményeid? Aztán te is tisztának és megkönnyebbültnek érzed magad, ha meglátsz egy óriási halat a vízben. Mert tudod, hogy a kékben a szépet látod, nem önmagadat rókaként. Próbáltam nem összemosni az élményeimet olvasás közben, de sose ment. A párhuzamos történetek, az egyszerű, hétköznapi cselekvések mindig összekavarodtak a fejemben az álmaimmal, mint egy mágikus realista regényben. Ezért se tudtam elolvasni normálisan egy Márquez-regényt (5) sem.

Nem tudom, van, amikor érdemes régi és új köteteket összeolvasni. Mindenféleképp érdemesnek tartom megemlíteni a Kosztolányi-kritikai köteteket, azok közül is a beszélgetőlapokkal (6) foglalkozót; a filológiai-kritikai kiadás kísérletet tesz az olvasó előtt régi és új szövegek egybeolvasására, jelen esetben az író orvosi dokumentációit összevetni önmaga számára gyártott (jelentősen életrajzi hatású) (az érzelmek legtisztább, csiszolatlan gyémántjai) lapocskáival. Óriási élmény, miként Hegeso sírköve. Kemény István (7) összegyűjtött verseit olvasva hasonló, aha-élmény volt. Főleg, ha az ember előtte fiatal pályakezdők köteteit olvasta. Rengeteg irodalmi alkotás született tavaly, a legtöbb esetben nem voltam annak a híve, hogy igazán fiatalokat olvassak, mert úgy érzem, magam is megéltem már egyet s mást, rövid, de kemény huszonnégy évem alatt, de Kemény esetében érdemesnek tartottam elolvasni Krusovszky Dénes (8) év végén megjelenő, lenyűgöző kötetét.

A tavalyi év botrányoktól sem volt mentes. Kifejezetten botrányosnak tartottam Kemény Lili Petri-díját és magvetős kötetét (9). Számos, fiatalabb költőtársa nagyobb hatással van idősödő kortársaira, mint ő, mint például Zilahi Anna vagy Kerber Balázs (10). Különösen nem tetszett Esterházy Péter Aegon-díja (sem) (sic!), egyszerű miérteket kerestem: nem kapott még elég díjat, nem olvassák elég sokan? Sosem értettem, miért kell a „vízcsapból is ő folyik” szerzőket újra felcímkézni, kiplakátolni, ahogy a Coca-Cola teszi évek óta. Számos fiatal, tehetséges (Tóth Krisztina (11) ) vagy visszatérő idős (Bodor Ádám (12) ) szerző jobbat, élvezetesebbet írt. És itt most nem Esterházy a baj – fantasztikus szerző (ezt mindenképp meg kell jegyeznem) (próza-montázsai és Barthes teljes kifigurázása elsöprő élmény). Hanem a név-management. Nem fér a fejembe, hogyan ítélnek egyes emberek oda bizonyos díjakat: A kis kavics regényért. A díjak már nem a tehetségért járnak, a díjak már nem teljesítményért, hanem másért: pénzért, hírnévért, politikai befolyásért mennek. Erre mondtam azt: köszönöm nem kérek belőle!

Ekkor veszek kezembe egy Tomas Transtömer (13) kötetet, berakok egy Chopin-prelűdöt és élvezem a nyugalmat. Hirtelen gondolok egyet: elutazom, messzire és sose jövök haza. Őrült terv, de beválik. Mindent felhagyva, egy óriási bőrönddel kezemben szállok fel a lengyelországi vonatra. Odamegyek, ahova annak idején ingyen is utazhattam volna, marhaszám (tarkómon nem a szám hege látszik) (lyuk se fér el ott). Azért, hogy igazán egyedül legyek, színekkel és szövegekkel. És szabadan alkossak, mint Nikifor (14).

(1) – Kertész Imre, Haldimann-levelek, Magvető, 2010, első olvasás
(2) – Keserű: Kertész Imre, Felszámolás c. regényének hőse, újraolvasás
(3) – Albert Camus, A közöny, újraolvasás
(4) – Wells Tower, Elpusztulva, felperzselve, Európa, első olvasás
(5) – Egyet sikerült elolvasnom, 2009-ben, A bánatos kurváim emlékezetét, az se hagyott bennem óriási nyomot.
(6) – Kosztolányi – beszélgető lapjaival a Kosztolányi – újragombolva c. pályázaton találkoztam először, amely után megszületett az Utószó – beszélgető lapok c. naplóciklusom.
(7) – Kemény István, Állástalan táncosnő, Magvető, 2011
(8) – Krusovszky Dénes, A felesleges part, 2011, Magvető
(9) – Kemény Lili, Madaram, 2011, Magvető
(10) – Zilahi Anna és Kerber Balázs Kukorelly Endre tanítványai, meglehetősen képlékeny és katartikus élményre képesek szövegeikben, és számomra ez sokkal fontosabb annál, mint valaki apuci hátát veregetve, gitárháton a Parnasszuson teremjen, semmire föl.
(11) – Tóth Krisztina, Pixel, 2011, Magvető
(12) – Bodor Ádám, Az utolsó szénégetők, 2011, Magvető
(13) – Tomas Transtömer, 117 vers, Széphalom könyvműhely, 2011 (újrakiadás), 2011 év irodalmi Nobel-díjasa
(14) – Nikifor, lengyel, kortárs festő

Nagypál István

(kapcsolódó szövegek:

2011:

2010:

Kategória:Évjárat, Évjárat 2011, jegyzet, Nagypál István, Netnapló

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

apokrifonline — Mon, 16 Jan 2012 09:00:39 +0000

Kerber Balázs írását közöljük.

Sötétedéskor, ha órára megyek,
alászállnak a görög igetövek.
Beszámozott, táblázatos lapokat
pörgetek, melyeken előbb
a metrón, világítás alatt tűntek
elém a Xenophón-szövegek,
s mindjárt három ragozássor,
pár paradigma az ábécén még
kevéssel túl. Az alfák, az éták
egy tanszéki fehér ajtón fényből
összeállnak. A folyosón már
páran rám kiabálnak, meg-
tanultam-e a paideuo-sorokból
az első hármat, én meg azon
gondolkozom, hány caput van
még hátra este latinból. Ilyenkor
az F-épület termeiben fokozott,
zöldes fény tombol, s még oda-
illesztek egy hehezetet találomból
az egyik szó elejére. S csak már
későn, egészen a fáradtság kezdetén
lesz vége. Kint az Astorián haza-
tartok, s az égre különös, lüktető
villanásokat küld egy lámpa. Ha
lassabban megyek, ha gyorsítok,
a közeli újságos már úgyis zárva,
elnézhetem a forgolódást, lépcső-
zést akár három-négy, öt percig
is, addigra ér ide a metró, ide,
az Astoria-állomásra. Azért kicsit
mégis sietek, mintha otthon még
lenne valami, menni kéne, mintha
kicsit azért lassú lenne, akár így
este is, ez a tempó.

Kerber Balázs

(kapcsolódó szövegek:

2011:

2010:

Kategória:Évjárat, Évjárat 2011, jegyzet, költemény, Kerber Balázs, Netnapló

Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal (programajánló)

apokrifonline — Sun, 15 Jan 2012 23:32:29 +0000

Szerzőnk, Tóth Anikó 2012. január 20-án, este 6 órától beszélget Grecsó Krisztiánnal a jászladányi Nagyközségi József Attila Művelődési Házban a Magyar Kultúra Napjának (január 22.) apropójából.

Kategória:Ajánló, Beszélgetés, Programok, Tóth Anikó

Évjárat (7.) – pókból lettünk

apokrifonline — Fri, 13 Jan 2012 09:00:29 +0000

Sós Dóra írását és vizuális költeményét közöljük.

pókból lettünk, pókká leszünk

„Adam ate the apple.
Eve ate Adam.
The serpent ate Eve.
This is the dark intestine.”
(Ted Hughes: Theology)

a nő arca ijesztő pókköpet.
kancsal szemein lusta háló,
butasága némán lóg alá.

ízelt lábaival szakértőn matat:
táncol – és szerelmet
hazudnak duzzadt mirigyei.

egyre fecskendezi váladékát.
az áldozat görcsösen akar,
akarja a bizonytalanságot,

a szépet és az oktalant
magából növeszti. zabálás ez:
érezni nyálasan, idegvégekig.

s hímet az özvegy hiúságánál kaszál.
csókjaival csontról húst,
kínt és önérzetet fejt.

impotens a tölgy. a víz
agyalágyulástól bambán csordogál,
hormonjaitól hízik a hermafrodita erdő.
mazochisták nélkül a pók sem él tovább.

pókból lettünk

Sós Dóra

(kapcsolódó szövegek:

2011:

2010: