Szirmai Péter esszéje (online megjelenés)

Artemio Cruz élete

Carlos Fuentes írói világáról

Aki a dél-amerikai „boom”-mal, a spanyolajkú amerikai irodalom ’60-as évekbeli európai áttörésével foglalkozik, előbb-utóbb eljut a Cortázar – García Márquez – Vargas Llosa trió mellett a negyedikként emlegetett Carlos Fuenteshez. Noha Fuentes hazájában, Mexikóban jelenleg a legfontosabb élő író és nagy elismerésnek örvend az egész világon, Magyarországon meglehetősen mostohán kezelik az életművét. Ugyan leghíresebb műve, az Artemio Cruz halála az eredeti megjelenés után négy évvel, 1966-ban, az Európa Könyvkiadó gondozásában, szinte még melegen, a magyar közönség elé került, sőt 1978-ban, a nagyszerű Európa Zsebkönyvek sorozatban ismét kiadták, sajnos hiányérzet merülhet fel az olvasóban a további nagy művek tekintetében. Hiszen magyarul az Áttetsző tartomány (Európa Könyvkiadó, 1980) és A hadjárat (Európa Könyvkiadó, 1995) megjelentetése után – a folyóiratokban megjelent részletektől eltekintve – csak két regénye jelent meg: a Diana, a magányos vadász (Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005) és a Laura Díaz évről évre (Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006), melyek vélhetően nem tartoznak az életmű legfontosabb darabjai közé. Ezzel szemben az 1962-es Aura című kisregény, az 1975-ös Terra Nostra című modern nagyregény, az 1985-ös, egészen különlegesnek ígérkező, a tragikus sorsú észak-amerikai írózseni, Ambrose Bierce életét feldolgozó Gringo viejo és az Amerika felfedezésének 500-adik évfordulója környékén íródott, az évfordulót parodizáló, különleges időkezelésű 1987-es Cristóbal Nonato fordítása még várat magára.

Szirmai Péter esszéje (online megjelenés)

Egy uruguayi hullagyűjtő

 

Juan Carlos Onetti világa

 

A könyvek mindig egy fiktív valóságot jelentettek számomra, telitűzdelve nekem tetsző egyéniségekkel, szerethető hősökkel, amely érdekesebb és izgalmasabb, mint a való élet. Ezért szeretem, ha sok könyv van körülöttem, ezért igaz rám is, amit Borges mondott magáról: irodalom tekintetében hedonista vagyok. Régi könyveimhez az olvasmányélmény miatt kötődöm, olykor újraolvasom őket, de kellenek az újak is, melyek meglepetésként hatnak. Gyakran visszatérek könyvesboltokba, antikváriumokba, van, mikor keresek valamit, van, mikor csak nézelődöm, barátkozom az újdonságokkal. Valahogy így került a kezembe 2008 első hetében Onetti A hajógyár című kötete. Nem ismertem az írót, furcsa volt az olasz vezetéknév, a spanyol utónév, de tetszett a mocskos gyárablakok keltette lepusztult hangulatot sugárzó borító. A fülszöveget olvasva rögtön szimpatikussá vált az író: „Úgy dolgozott, ahogy szokott: ágyban fekve, italozva-cigarettázva rótta fura betűit egy határidőnaplóba”. Ami pedig a történet miliőjét illeti: a csődbe jutott gyár nem ismeretlen nekünk, magyaroknak. Munkám során magam is jártam hasonlóban az egyik tiszai városban, az ezredforduló tájékán. Emlékszem, egy mérnök fogadott minket a kapunál, majd átvezetett a koromtól mocskos kémények erdejében, a kihalt gyáregységek között a főépületben található irodájába, ahol, elmondása szerint, ideiglenesen, az áthelyezéséig kell dolgoznia; de hogy ez mikor következik be, azt nem tudta. Dél-Amerika hasonlóan elképesztő hely, mint Közép-Európa, ezért érzem otthonosan magamat irodalmában, ezért ismerős a politikai berendezkedése.

Mániákus kísérletezés (könyvkritika)

Mikor először ütöttem fel  Szirmai Péter Mániákus bibliofília című novelláskötetét, bevallom, kissé kétkedve kezdtem bele a szövegek olvasásába. Első ránézésre ugyanis nem tetszett a könyv címe. Fellengzősnek, túlzottan magamutogatónak tartottam: mintha a szerző a Gutenberg-galaxis utolsó őrzőjének szerepében akarna tetszelegni az olvasó előtt, a ’mániákus’ jelzővel pedig mintha arra akarna utalni, hogy „harcát” magányosan, modern Don Quijote-ként kellene megvívnia az őt abnormálisnak bélyegző világ ellen. Prekoncepcióm azonban szerencsére tévesnek bizonyult (legalábbis ami a címet illeti), a kötet élére helyezett címadó novellából ugyanis rögtön kiderül, mit is takar a „mániákus bibliofília” fogalma.

Szirmai Péter kisprózái (online megjelenés)

Mindennapi horror

 

Metróalagút

A metróalagútban a megálló végére sétálunk, ott mégis csak kevesebben vannak. A fehér vonalat sosem lépjük át, a határvonalak eddig is meghatározták cselekedeteinket. A vonalról innen viszolyogva tekintünk a fekete alagútba, ami minket, gyakran a legnevetségesebb módon, a legrosszabb dolgokra emlékeztet. Ha meglátjuk az alagút falán a fénycsíkot, hátrább lépünk, sőt, ahogy erősödik a hang, egészen a falhoz simulunk. Körbenézünk, nem akar-e valaki a vonat elé ugrani (nem szeretnénk akadályozni ebben), nem akar-e valaki minket a vonat elé lökni (ezt szeretnénk elkerülni). Örülünk, amikor beáll a szerelvény, nyílik az ajtó: örülünk, hogy megúsztuk, hogy vége van.

Átkelés a Rákóczi úton

Megállunk az átkelőnél, a járdán körénk gyűlik a tömeg, ilyenkor mindig mellénk sodródik valamelyik kollégánk. Hagyjuk beszélni, hagyjuk, hogy ránk zúdítsa szakmai vagy magánéletbeli problémazuhatagát, már évek óta impregnált az agyunk, lepereg róla a sok fölösleges szöveg, de közben elhűl bennünk a vér, mikor tőlünk, kevesebb mint egy méterre, elhúz a buszsávban egy járat, ezerrel. Az Astoria felé pillantunk, hogy számíthatunk-e még hasonló szörnyetegre, hátrább lépni nem tudunk, mögöttünk ott toporog a sok feszült átkelni vágyó, közben kollégánk tovább meséli saját kis rémtörténetét. Végre vált a lámpa, megkönnyebbülünk, tudjuk, az idő nekünk dolgozik, közeledünk a céghez, hamarosan megszűnik a verbális terror. A szembejövők viszont csak magukkal vannak elfoglalva, nem érdekli őket, hogy keresztezik az utunkat, hogy esetleg nekünk jönnek. Meg-megállunk saját testi épségünk érdekében, aztán mielőtt fellépnénk a túlsó járdára, váratlanul, jobbról elszáguld előttünk egy kerékpáros. Pirosban hajt át, de tudjuk, nem érdemes utána kiáltani, még visszakanyarodik, leveszi a pumpáját és belever minket a betonba.

Szabadesés liftben

Ha tehetjük, lépcsőn megyünk le, de néha elkerülhetetlen a lift használata. Ha beszállunk, azonnal érezzük: súlyunk hatására megfeszülnek az acélsodronyok, kapaszkodnak a fogaskerekek. Vajon nincsenek-e elkopva, vajon bírják-e még?, rezeg köröttünk a kimondatlan kérdés. Főként, ha még beszállnak páran, s valami fémes, pengő hangot ad, felmerülhet: talán a sodronyban épp most szakadt el pár szál. Ki tudja, ezt mikor ellenőrizték? Sőt, ellenőrizték-e valaha? Talán soha. A halántékunkról kis patakok indulnak, a szívünk üstdob, a levegő ki-be sistereg ajkaink között. Körbenézünk. Áttörhetetlen falak, fejünk fölött, harminc centire a plafon: igazi acélkoporsó; előttünk két százhúsz kilós öltönyös alak; valaki megnyomja a földszinti gombot, az ajtó szárnyai mozgásba lendülnek, nagyot csattanva, kíméletlenül zárnak össze. A koporsó döccen egyet, pupillánk gombostűfej; a hideg, sötét liftaknában zuhanni kezdünk lefelé.