Lantódi András novellája (online megjelenés)

December végén
(wie treu sind deine Blätter…)

Sötét a város. Kis Párizs. Keleti Párizs. A lusta folyó kanyarulatában unott felhőkarcolót karcol egy bagolypár. Alant a külvárosi bordélyban a pianista – ma nem lőnek rá ( vesd össze Charles Aznavour ) – olvas. Zöldhasút, piroshasút, kékhasút. Velem szemben a kanapén szende szüzek. Három nővér. Egy hellén, egy hindu, egy andalúz. A madám, néhai kisvárosi Lady MacBeth a teakonyhában kotyvaszt valamit. Az álákárt legalább olyan szörnyű, mint a csumi. Legalábbis a lányok ezt mondják. Néha legszívesebben hozzávágnák a tányért. Ám térjünk vissza hozzám, szegény kárpáti koboldhoz.

Lantódi András verse (online megjelenés)

Zöldövezet

az utcák fehér fénye
bebugyolálja a várost
és a park ösvényei
felett ott ahol ég a nyár
feszülnek a füst vitorlái
feláldozzuk szemérmünk
a szűz kimerülten fekszik
a szónoklat árnyékában
ez a város oly jóképű
valami oknál fogva
talán a bordádból készült
azon a bizonyos éjjelen
együtt feküdtünk a futtató
mellett hátamat harapdálták
a virágok te suttogtál minél
tovább néztem melled két
érméjét annál világosabb
lett a hercegnő metafora
ajkad két ködben alvó fóka
sebünk egyre sötétebb
ajtónkra varjú rebben…