Boldog-Bernád István novellája (csak a hálózati kiadásban)

Módok

I.
Hideg, esős, novemberi reggel volt, amely nyirkossá tette az Astoria aluljárójának minden zugát. Az egyik lépcsősor aljában egy bozontos fejű, rongyokba öltözött hajléktalan ült, nyakában egy gyűrött, nedves kartontáblával: „ITALRA KÉREM”
Majdnem minden nap itt ült, ha csak el nem zavarta egy sorstársa. Évek óta koldult már a főváros különböző pontjain. Persze nem mindig élt így, s nem mindig itt. Munkája elvesztése azonban fenekestül felforgatta addigi életét.
Aznap, mikor kirúgták, összetört benne valami. Fiatalkora óta a cukorgyárban dolgozott. Eleinte csak rakodómunkásként súlyos ládákat pakolt egyik teherautóról a másikra. Később aztán fontosabb feladatokat is rábíztak. Sosem vágyott másra, mindig is elégedett volt életével, amely szerényen bár, de nyugodt mederben folydogált.
Csak ült ott, mint mindig, s irigykedve nézte a fiatal párt. Pont előtte álltak meg ölelkezni, hogy nyálas boldogságuk parázsló lelkére gázolajként ömöljön. Persze észre sem vették őt. Gyűlölte őket. Gyűlölt mindenkit, akinek csak kicsit is jobb.

Boldog-Bernád István novellája (online megjelenés)

Visszatérő

Hajnalodott. A vonat belsejében is csak gyér fényt adtak az izzók. Bárczi álmosan várta az indulást. Egy idősödő asszony botorkált el az ülése mellett, s mély gödrökben ülő szemeivel körbe-körbe tekintgetett. Helyet keresett magának. Bárczi örült, hogy van még máshol is ülőhely, s nem kell átengednie a szemköztit.

Utálatos a kérdezősködés, s az erőszakos próbálkozás a kapcsolatteremtésre. Mindig így kezdődik. Aztán jönnek a régi sztorik, a gyerekek, a tegnapi ebéd, a sok probléma, meg minden a legjelentéktelenebb dolgokig. Mintha évezredeken át enne az idő. Bukephalosz kelletlenül nyerített, amikor megérezte a Hüdaszpész vizével keveredő vérszagot. Napóleon sem bírta Ilonát.