A Gyurival ez a fa nagyot fog meccselni – Fehér Renátó jegyzete

2010. július 16-án volt 10 éve, hogy meghalt Petri György Kossuth-díjas költő. Ebből az alkalomból született a következő írás, Fehér Renátó  dunaalmási jegyzete.

„Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál””

(PGY: A Dunánál)

Félúton ültem át a busz jobboldalára. Pestről óra 35, óra 40 az út. Figyeltem a falutáblákat, hogy időben megtudjam, mikor kell jelezni.

A polgármesteri hivataltól aztán már veled sétáltunk. Több barátom kiröhögött, hogy randi temetőben, hogy igazán értek én a nőkhöz. Hiába motyogtam, hogy nem randi. Vagy ha randi is, akkor meg most már igazán temetőbe való.

Szerelem I. & II. – Nyerges Gábor Ádám vébéjegyzete

Ugyanezt a műfajt az ezt megelőző napokban és hetekben nálam jóval fontosabb emberek is űzték. Hogy mégis miért vetemedek most én is erre? Egyszerű a magyarázat, egy gömb alakú test (tudjuk, kissé szitál) és huszonkét hülye miatt, akik egy téglalapon belül rohangálnak.

Zólyomi Kristóf novellája (online megjelenés)

Übergott? avagy Sein und Zeit

(fejezet a “Filozófia azoknak, akik már mindent olvastak” című 1 ív terjedelmű füzetből)

Friedrichnek, egy verőfényes reggelen, kipillantva rapallói ablakán, az jutott eszébe, hogy – Gott ist tot.

Mindez 1883-ban történt talán, ha nagyon vissza akarnánk emlékezni. De ezt követően   – vagy már nem is tudom mikor, Gott (a kezdetek kezdetén, némelyek szerint egy vasárnap, 11h:10m:20s-kor) azt mondta – ám legyen, Friedrich.

Röviddel ezután – némelyek szerint 5649-ben – mintegy átgondolta a dolgot – mármint Friedrich – és őrült magabiztossággal Weimarba vonult, győzhetetlen seregeivel.

Persze Friedrich – tudván hogy Gott ist tot – továbbra is kitartott azon elképzelése mellett, hogy neki – márpedig – igazsága vagyon.

Mása nem is lehetett, míg utól nem érte őt 1900. augusztus 25-én (5660.  Elul 1-e) a Gottnak megelőlegezett sors. Utána – ráadásképp – férgei is voltak; mentségére szóljon: nem önszántából.

Fül és farok

Pontosan ma egy éve, hogy kicsit feszülten, de azért elég emelkedett hangulatban célba vettük Zolival a fénymásolót. Megvan az őspéldány, ugye, kérdeztem, persze tudtam, hogy megvan, de meg kellett kérdeznem. Megvolt. Április volt (elseje legalábbis) és dög meleg, a fénymásolóüzletben pedig mintha minden négyzetcentiméterre öt ember jutott volna, mi még a márciusi beidegződés szerint nagykabátban (ha nem is téliben, de a tikkasztó áprilisi naphoz képest nagyban) és folyt rólunk a víz.

Viharsarok: A Nagy Öreg lassan pontot tenne a posztmodernre

Talán sokat elárul a költészet, és úgy egyáltalán a szépirodalom jelenlegi, magyarországi állapotáról, hogy Lator László költői estjén – talán nem állítunk valótlant, ha a szerzőt élő irodalmi legendának nevezzük –, melyre március 23-án, a Ködlámpa estsorozat keretein belül került sor, összesen körülbelül 10-15 ember volt jelen, ezek jelentős része is író-irodalmár. A köztiszteletben álló idős költővel Kiss Judit Ágnes, napjaink egyik legelismertebbnek számító költőnője beszélgetett az est folyamán, ám hiába, úgy fest, sem a vendég, sem a moderátor illusztris személye nem sarkallt arra 15-nél több embert, hogy irodalmi estre látogassanak.

Viharsarok: Szabolcsi Gergely vitairata

A posztmodern margójára

mi volnánk részben a gondolatai

A posztmodern elég problematikus fogalom (fogalomkör). Problematikus, mert mint minden stílusfogalom kicsit erőltetett, problematikus, mert nehéz meghatározni, hogy mi is tartozik a posztmodernbe (elvégre, posztmodern korban élünk, mégsem mindent veszünk egy kalap alá).

Tarcsay Zoltán cikke a 2. számban

Jogsértés történt

Egy nemrégiben indult folyóirat szerkesztői részéről meghökkentő lehet tematikus szám összeállítása. Az Apokrif 2. számának témája azonban olyasvalami, ami talán nem is nevezhető teljes jóindulattal témának. A szövegközöttiség ugyanakkor sok minden lehet. Költői eszköz, mellyel megerősödik, újraértelmeződik a mű, csatlakozik egy szöveghagyományhoz, távoli részletek összekapcsolásával töprengésre készteti az olvasót. De lehet puszta jelenségként is szemlélni, természeti tüneményként, amely akarva-akaratlan felbukkan mindenütt, esetleges kapcsokat létesítve a világirodalom teljes szöveghagyományának elemei között.

Török Sándor Mátyás cikke 2. számban

Feladvány

Ez a cikk Németh Tamás Apotheosis című elbeszélésére reflektál.

Minden mű egyben feladvány is. Nincs ez másképp az Apotheosis-szal sem.

A keresést kezdhetjük rögtön a címmel. Ha kinyitjuk Bakos vagy Györkösy szótárát, apotheosis címszó alatt a felmagasztalás, istenülés jelentéseket találjuk. Mostantól ez az információ fogja befolyásolni a műhöz való viszonyunkat, ezt a felmagasztalást fogjuk keresni benne, akaratlanul is ellentmondva az érdeknélküliség ismert törvényének. Első olvasásra feltűnhetnek a szereplők vezetékneveinek rövidítései, egy rejtélyes H. az Elemér és egy D. felesége, Ilonka előtt. Talán valós személyek magánéletét dolgozta fel az író, esetleg igaz történetről lehet szó, azért e titkolózás, az ember mindenesetre elgondolkodik a betűk jelentésén. Annyira, hogy csak a következő utáni bekezdésben szereplő rozsdás szegénységen akad meg a szeme másodszorra, majd pedig D. Ilonka elutasító modorán. Az ok hamarosan kiderül: féltékeny a férjére. Egy kis mentegetőzés és sírás után enyhülni kezd a feszültség, D. Ilonka egy kabátot kínál férjének, melyet egy bizonyos Dr. N. ajánlott a veséjére, egy újabb kezdőbetű, amire oda se hederítünk, annyira eltereli figyelmünket a vörös folyadéktól nedves ruhadarab.

Ami ezután következik, egyben a ledöbbentség és a megvilágosodás erejével hat. Eszünkbe jut a görög mitológiából Héraklész hasonló sorsa, s a befejező mondat elolvasása után rögtön kutatni kezdünk a már ismert sorok közt, s ünnepelve tapasztalhatjuk, hogy igazunk volt; a H. valóban Héraklészt jelent, a D. Déianeirát, a hős feleségét, kinek kezéért Akheloósz folyamistennel küzdött meg, végül a jelentéktelennek tűnő N. Nesszosz kentaur lesz, akit Héraklész lenyilazott megakadályozva, hogy feleségét elragadja. A haldokló Nesszosz vette rá az asszonyt, hogy az ő vérébe mártott ruhát Héraklészra adja, ha azt akarja, hogy az örökké szeresse. Amikor Héraklész szerelmes lett egy király lányába, a féltékeny Déianeira – megfogadva Nesszosz tanácsát – ráadta férjére a ruhát, aki ebbe belehalt, isteni része viszont felemelkedett. Újabb bizonyosság, bár ez már semmivel sem növeli elégedettségünket, az a 10-12 megpróbáltatás, amin Elemér átesett.

A kép, úgy tűnik, összeáll. Az író egy mitológiai történetet emelt át a mi századunkba, megváltoztatva ezzel annak végkimenetelét: a görög változat (azt hiszem, bátorkodhatunk ezt a kifejezést használni) a féltékenység bűnét, tragédiáját mutatja be, míg Németh Tamás novellájában a nyers szegénység, s a hétköznapi élet megpróbáltatásai kerülnek előtérbe – gondoljunk csak arra, hogy Héraklészt életében érte annyi megpróbáltatás, mint Elemért egy nap alatt. A gyilkosság ebből a méltatlan helyzetből emeli fel főhősünket isteni magasságokba, ettől „felmagasztalás” a novella címe, vagyis apotheosis.

Körbe értünk, kicsit talán egyszerűen is. Felmerülhet hát a kérdés, tényleg csak ennyit jelent-e ez a mű, érdemes-e a megfejtés után újraolvasni vagy egyáltalán foglalkozni vele. Erre a kérdésre bennem egy újabb fogalmazódik meg: probléma-e, ha minden ennyire összepasszol egy műben, ha a nyomdafesték legkisebb szikrája se lesz fölösleges?

Viharsarok: Novotny Anna vitaindítója

Légy posztmodern? Légy posztmodern!

megjelent az Apokrif 2008/3. számában

„- Mert ha légy vagy, légy
légy!
- mondta vagy száz légyöltő
előtt a költő.”
Romhányi József

Ha van manapság (irodalmi) közhely, akkor az a posztmodern. Ugyebár posztmodern (azaz olyannyira modern, hogy az már a modernnél is modernebb) korban élünk, posztmodern költészetet olvasunk. A posztmodernt előszeretettel összekapcsoljuk az érthetetlennel, a fölöttünk állóval, ahol természetesen mi vagyunk az ostobák, ha ötödik nekifutásra se értjük meg a szerző gondolatmenetét. És sarkítunk, és szélsőségekben gondolkodunk. Pedig éppen az a posztmodern csodája, hogy – valaki más szavaival élve – óriások vállán áll, innen-onnan szemezget, válogat, hogy aztán létrehozzon valami újat, vagy legalábbis annak látszót

Evellei Kata – A tinták szerepéről és jelentőségéről

A tinták szerepéről és jelentőségéről

Hidvégi Katalin Bűntudat című képéhez 

megjelent az Apokrif 2008/1. számában

Ismerős kép: meghatároz(hat)atlan nemű és korú alak, ismeretlen helyen – szálkás, akár egy barlangrajz, fekete, akár a barna éjfél. Embrionális pózban ücsörög, öntudattól aránytalanul hatalmasra puffadt fejét legszívesebben a saját ölébe dugná, készen az örökkévalóságig tartó bebábozódásra. Íme, a bűnben fogant emberi magzat, végtelen messze a pillangóvá válástól. 

Már első ránézésre látszik, hogy remek bábalapanyag: a sötétségtől hajlékonnyá torzult, angolkóros csontjai lehetővé teszik, hogy eleven kényszerzubbonyként maga köré csomagolja őket. Ha egy kicsit ruganyosabb lenne, egészen belebújhatna a hasába, olyannyira, hogy külső szemlélő meg sem tudná különböztetni egy összegyűrt papírgalacsintól. Karját kibogozhatatlan kaláccsá fonná – kezdve az ujjakkal, ezeket szépen egymásba lehet rakosgatni, akár az ajándékba kapott, sosem használt ezüst kiskanalakat –, lábát hermetikusan füle köré csavarná, jó szorosan behunyná a szemét, hogy feje körül áthatolhatatlanná sűrűsödjék a sötétség. (És sajogna, sajogna a szíve. De ez már egy másik történet.) 

Valami azonban nincs vele rendben – nem tud nyugton maradni. A látszatra lehunyt pillák alól két hajszálvékony, leskelődésre kész hasadék csillan elő. Úgy tesz, mintha aludna, de közben résen van, figyeli magát. Várakozik? Egy hernyónak mindig van mire várnia. Egy bábnak is. Nem kérdez, nem kutakodik, főleg pedig nem várja a választ saját magától. Az ő keze azonban ahelyett, hogy türelmesen körbeölelné az egymásba érő vállakat, valahol a mellkasa mélyén kotorászik. Guberál. Először csak körbetapogat, jó helyen jár-e, majd mélyebbre fúr, hátha a sok kacat között valami használhatóra bukkan. Hiába. Semmi érdekes. Egynéhány lestrapált emlékfoszlány, elszalasztott Nagy Lehetőségek, miegymás. Ha előszedné a szívét, minden bizonnyal unottan eldobná: ugyanolyan szívós és fekete, mint minden más ezen a vacak világon. Ennyit a mélyfúrásról és a magába merülésről. Fekete országot álmodik, ahol minden fekete, csontig, velőig, szívig, öntudatig, satöbbi. De legalább kényelmes és otthonos itt benn, a pocsolyában, szaftos és meleg, ahogyan Higgins professzor mondaná. 

Pedig csak egyetlen pillanatra kéne behunynia a szemét, hogy visszatérjenek a színek. Szeme pillás függönye lehull (tessék résen lenni az intertextusokat illetően, Babits még egyszerű volt, most jön csak a neheze), és íme, feltárul egy sokkal pompázatosabb, mondjuk ragyogóan narancssárga táj, melynek üdítően pszichedelikus látványvilága bőségesen kárpótol a mű megnövekedett terjedelméért (és nyomtatási költségeiért). Közszemlére tett hősünk így, ahelyett, hogy saját feketeségét vizsgálgatná, narancssárga országot álmodhatna, ahol minden narancssárga, csontig, velőig narancssárga, narancssárga, narancssárga, narancssárga. Ahol narancssárga égbolt alatt szépséges, kifejlett, narancssárga pillangók repkednek. Tusrajznak kétségtelenül kevésbé lenne jó, ámbár igazán semmibe sem kerülne, legalább egy álom erejéig, fölfedezni a narancssárga tust, a hasonló színű szépiával, szénkrétával és grafitceruzával egyetemben. Elég különös egyébiránt, hogy a köznapi nyelvhasználatban mindazok az árnyalatok, melyek tus, tinta, szén, pulikutya, obszidián, különböző toxikus égéstermékek stb. segítségével, ám mindezidáig sikertelenül próbálják utánozni a tökéletes feketét, hivatalosan nem minősülnek színnek. Holott a fekete jobb bánásmódot érdemelne. „Színes tinta” – ez meg mit jelent? A rendes, hétköznapi átlagtintaszín – szeszélyes árnyalat valahol a szürkéskék és az ultramarin között – vajon micsoda? Gyakorlott golyóstoll-birtokos, aki tudatában van az írástudók felelősségének, már a vonalak színéből, vastagságából, intenzitásából meg tudja állapítani, hogyan, mikor, mely eszközzel írta a szóban forgó jegyzetet (plusz-mínusz három nap, ti. az átlagember számára nagy tételben hozzáférhető Tesco golyóstollak élettartama hozzávetőlegesen ennyi). És íme, a szürke (?) hétköznapok gyümölcse máris egyszeri és megismételhetetlen műalkotássá magasztosul, csak kellő gyöngédséggel és figyelemmel kell körülvenni… 

Az a helyzet, hogy e téren bizony pokolian el vagyunk kényeztetve. Hozzászoktunk a teremtett világ színpompájához, keblünk gőg és büszkeség székhelye lett, miként Saul királynak. Pökhendi módon, oda se figyelve alacsonyítjuk le a feketét valami ismeretlen és meghatározatlan kategória elemévé, tinta, korom, szépia és egyéb kétes egzisztenciák társaságába. Aztán csodálkozunk, ha gátlástalanságunk visszaüt, s úgy érezzük, káosz uralkodik a világban – ahelyett, hogy önlelkünk mélyébe néznénk, és végre föl mernénk tenni magunknak a kérdést: nem mi vagyunk-e ezért felelősek? Mielőtt végleg tisztáznánk a fekete jelentőségét, elmélyült önvizsgálatot kell tartanunk, hogy először is saját magunkkal jöjjünk tisztába. Ha már itt tartunk, ezennel ajánlanék is egy igen kényelmes töprengő pózt, mely hatékonyan segíti elő a magunkba szállást: karok a törzs köré csavarva, lábak törökülésben, fej lekornyad, szem behunyva… és mehet!