Magamat kigúnyolom, ha kell (beszámoló)

Nyerges Gábor Ádám Sziránó című kisregényének bemutatója ( H13, 2013. november 27.)

Nyerges Gábor Ádám, az Apokrif főszerkesztője immár negyedik kötetével büszkélkedhet – ezúttal ráadásul nem verseket, hanem kisregényt olvashatunk tőle. A jó ideje érlelt, régóta várt Sziránó bemutatója november 27-én zajlott a H13-ban, színes programmal és hatalmas közönséggel.

Videovetítés, performansz, ismertető, beszélgetés, zene, fölolvasás – a szervezők apait-anyait beleadtak, és az eredmény nem is maradt el: a Sziránó-est szórakoztató és emlékezetes esemény volt mind az előadók, mind a hallgatóság számára. A nyitó videó után – amelyben a címszereplő sokat emlegetett porszívónak nézett szkafanderjelmeze idéződött meg – Fráter Zoltán röviden ismertette a programot, majd Solymos Tamás adott elő egy részletet a kötetből, méghozzá a Cefrés Medvék föloszlásának történetét.

Fráter a konferálás mellett a kötet bemutatását is magára vállalta. Elmondása szerint a Sziránónak voltaképpen két főhőse van: a címszereplő és a narrátor, aki elsőtől nyolcadikig meséli el Sziránó iskolai és otthoni hányattatásait. Ezekből a rövid szövegekből bontakozik ki a gyermeki világ és az iskola hierarchiája, amelyben a főhős nem túl előkelő, mégis különleges helyet foglal el. Fráter értelmezése szerint Sziránó jellegzetes lúzer, aki mindent rettenetes katasztrófaként él meg, van azonban egy csodafegyvere: a beszéd, amellyel bármilyen helyzetből kivágja magát. Nem egyszerűen érzékeny vesztes, hanem kifinomult nyelvi manipulátor, akit Fráter a Dallas „Dzsokijához” hasonlított, aki a háttérből irányítja a dolgokat. Mitológiai előképe a gyermek Hermész: mihelyt megtanul beszélni, már hazudni is tud. Ha hibázott, őszintén bevallja, a megbocsátás pedig garantált – ezt nevezi ő „sziránózásnak”. Ha a szörnyeteg osztályfőnök, Vivien néni igazságtalan az osztállyal, frappánsan elmondott humanista szónoklattal téríti jobb belátásra – vagy legalábbis ezt képzeli el magának. Sziránó ugyanis állandóan ábrándozik, álmodozik, tervezget, a fejében játssza le a játszmákat.

A tévésorozatok mellett megidéződnek irodalmi minták is: mindenekelőtt természetesen Karinthy, amit a szerző is megerősített, de gondolhatunk Kosztolányira is. A kötet olyan eseményeket idéz meg, amelyeken az iskolások nagy többsége átesik: a „mi leszel, ha nagy leszel”, a „ki tetszik” és hasonló idegesítő „felnőttkérdések”, az első randiszerűség, a tanári igazságtalansággal szembeni passzív ellenállás. Fráter emellett dicsérőleg említette meg, hogy a kötet olvastatja magát: nem gördít szándékosan akadályokat a megértést elé. Ez nem jelenti, hogy pihekönnyű, vidám műről lenne szó: nosztalgikus ködnek nyoma sincs, olyannyira, hogy olvasás után úgy érezhetjük, nem kaptunk, hanem elvettek tőlünk valamit.

Fráter ismertetése után a szerző olvasott föl egy részt, méghozzá Lengyel B. Krokett telefonos kalandjait. Az est első felének záróakkordjaként az Ötösalá dalait hallhattuk, majd kis szünet után ismét videó következett: a Krystof zenekar cyRano c. klipjét nézhettük meg, stílusosan a Google által lefordított álmagyar feliratokkal, hogy értsük is, miről van szó. Utána Reichert Gábor beszélgetett Nyergessel, aki a videó kapcsán megjegyezte: mivel már mindent megcsináltak, ráadásul már mindent jobban megcsináltak, neki nem volt más dolga, mint rátalálni a fölvételre, és a Google-fordítás után rájönni, hogy voltaképpen egy kész költeményt olvas (a dalszöveget az est vendégei könyvjelző formájában is megkapták.)

A szerző és a narrátor közti bonyolult viszony a beszélgetés során is szóba került. Nyerges szerint illúzió, hogy a szerző nem magát írja meg – legföljebb nem egy, hanem több figurát használ föl hozzá, ahogy az ebben az esetben is történt. (Ő maga Sziránót kifejezetten ellenszenves alaknak tartja.) Nyerges szándékosan szerette volna egybemosni a két alak beszédét: azt akarta elérni, hogy az olvasó ne arra figyeljen, hogy ki beszél, hanem hogy mit mond – az egyik fejezetben jószerével lehetetlen kitalálni. Falvai Mátyás, a szerkesztő ugyan megpróbált rendet vágni és elkülöníteni a hangokat, aminek a legfontosabb eredménye az volt, hogy Nyerges alaposan átírta a szövegeket. Ami nem kis feladat volt, tekintve, hogy azok nem most születtek – a kötet három éve volt kéziratban, és szerzője többször is átdolgozta; a történetek közt akad, amelyiknek az alapja még egy kamaszkori novella volt. Ez utóbbi vérbeli alanyi próza volt, fekete-fehér világszemlélettel, amelyben a beszélő mint az igazság bajnoka tűnt föl – igaz, már akkor is volt annyi ízlése, hogy gúnyolódjon magán. Ez pedig fontos kapocs az akkori és a mostani Sziránó között, irodalmi előképével pedig voltaképp az egyetlen. A kötetben eredetileg minden fejezet előtt szerepelt volna mottó; ezek közül egy maradt meg, nem más, mint a nagymellényű lovag leghíresebb mondása: „magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”. Nyerges sokáig töprengett azon, milyen nevet is adjon hősének, és végül arra jutott, hogy csak egy mitikus név működhet megfelelően. Sziránó maga ragasztotta magára ezt a nevet, és szinte kikényszeríti, hogy ismerősei is így hívják: pszeudo-személyiséget alkot magának. (Az elején ugyan elhangzik, hogy senki sem hívja így – ez szinte leleplezi a történetek koholtságát, hasonlóan a könyv végén külön füzetben közölt panaszlevél, amelyet a narrátor egyik „irodalom-barát” osztálytársnője írt, és amelyben fölhánytorgatja, micsoda valótlanságok szerepelnek a kötetben.) Valódi pozőr: maga előtt is szerepet játszik, hol a hőst, a meg nem értett zsenit, az áldozatot, hol a beképzelt sznobot, ami igen kusza érzelmi viszonyt hoz létre önmaga és az elbeszélő között. Ez a többi gyerekkel való játékában is tükröződik: a hős eljátszása után elgondolkodik azon: mi lenne, ha gazember lenne? Valójában azonban semminek nem tud megfelelni igazán: saját erőlködése akadályozza meg benne. „Dzsoki” akar lenni, de nem áll jól neki. (Reichertet pedig egyenesen a Barátok közt Bartha Krisztiánjára emlékeztette.)

Noha Nyerges szerint nem szerencsés előképeket említeni, mert az óhatatlanul hasonlítgatást szül, mégis fölmerült három olyan minta, amely hatással volt a kötetre: A Legyek ura, az Iskola a határon és a South Park. Ezek közös pontja, hogy a befogadói elvárásokkal szemben radikálisan más gyerekképet alkottak. A gyerekkor világa komplikált és gyakran nehezen hozzáférhető: a tétek mások, de ugyanolyan fontosak. A szerző tisztelettel akarta megközelíteni a gyerekkort, buksisimogatós lenézés nélkül; éppen ezért a szövegekben a gyerek- és felnőttkor konfliktusai, világlátása gyakran egybemosódnak. Mivel itt egyértelműen egy bizonyos valaki gyerekkoráról van szó, a nemzedéki kérdés is fölvetődött; Nyerges saját elmondása szerint nemigen tudja pontosan meghatározni, melyik is az ő nemzedéke. Az Antall József–Kacsamesék afférra bevallottan nem emlékszik, így ez a mérföldkő a szövegekből is kimaradt, ennek ellenére vannak olyan indikátorok, amelyek alapján nagyjából belőhető, mikor is játszódnak. (Hasonló szimbolikus figura lehet a lúzer népszerű alakja.) Kérdés, hogy ez a díszletszerű ráismerés elegendő-e a nemzedékiséghez.

A hosszú ideig való érleltetés eredménye, hogy a végső változatban mindegyik szövegnek kicsit más a stílusa – Nyerges szerint, ha az első és az utolsó fejezetet olvassuk csak el, nemigen lehet rájönni, hogy ugyanazon könyvből származnak. A szerző – miközben elismerte, lehet, hogy ez csak elsőkötetes betegség – mindent ki akart próbálni; olyan könyvet szeretett volna írni, amit ő maga is szívesen elolvasna, ennek egyik fő jellemzője pedig a játékosság.

Reichert szót ejtett a kötet egyik alakjáról, Nagy Dánielről, akit kedvenc szereplőjeként említett. Nyerges úgy határozta meg Dánielt mint izgalmas, a félhomályban élő figurát – olyasvalakit, aki csak pillanatokra tűnik föl, aztán újra beleolvad a háttérbe; ha rávetül a fény, meglepődünk. Az átmeneti tartomány lakója, akivel Sziránó hiába akarna, nem tud harcolni. Ugyanolyan apró-cseprő jelenség, mint a kötet összes többi eseménye, mégis jelentőséget nyer. Az élet ugyanis legtöbbünknek nem más, mint apró-cseprő dolgok végtelen tárháza, ezeket vagyunk kénytelenek jelentéssel megtölteni. Ha megfigyeljük az embereket, rengeteg kicsi, felszínes jelenséget látunk, amelyekből mégis kirajzolódik a személyiségnek a képe. Ebben áll az élet szakralitása.

Nyerges, ahogyan a szünetben is, az est végén is örömmel dedikálta kötetét. A jó hangulat biztosítéka ezúttal is az Ötösalá volt, így ki-ki a saját példánya mellett egy igazán jól sikerült irodalmi est emlékét is hazavihette magával.

Evellei Kata

A fotók forrása a Sziránó hivatalos Facebook oldala.