Kizökkent idő, felfüggesztett világ (színikritika)

Szalay Álmos:  Két jelzőlámpa van Pápán, tudtad? – A Proton Produkció előadása; premier: 2012. május 5., Szív-Kamara kulturális centrum

Budapesten virágoznak a low-budget társulatok, alapítványok, egyesületek, alternatív színházi társulások; repertoárjuk csábítja a kőszínházi közönséget és a fiatalokat egyaránt, mégsem mindig világos, miféle alternatívát nyújtanak ők nekünk, amiért érdemes lenne odafigyelnünk rájuk. A Proton Produkció legújabb premierje után azonban ha nem is véglegesen, de választ kaptam erre a kérdésre. A Szalay Álmos által írt és rendezett előadás olyan élményt nyújt, amire az ember elsőre nem is számít, ha veszi a bátorságot (meg a jegyeket) és nyit egy állandó játszóhellyel nem rendelkező társulat felé.

A 2008-ban létrejött alkotóközösség egyik fő célja egyesíteni olyan művészettel, színházzal, zenével foglalkozó fiatalok energiáit, akik kevés lehetőséget kapnak a megmutatkozásra. A valódi összefogást, a közösségi munka termékké fogalmazását látják a legalkalmasabbnak terveik megvalósításához, a közös fejlődéshez. A cél nemes, ám a legnehezebb egy társulatot egyben tartani, irányítani. A PP esetében a sikert bizonyítja az elmúlt négy év munkája, és friss premierjük minősége is.

A darab egy hiteles és mindennapi élethelyzettel indul, egy fiatal lány és egy fiú várja a vonatot a pályaudvar peronján. A lánynak megszólal a telefonja, beszámol barátnőjének friss szakításáról. „Bús napok jönnek Sally” – hangzik el a mondat. A telefonbeszélgetés után a srác interakcióba lép a lánnyal: „Sally angol?” Ettől a pillanattól kezdve borul fel tér, idő, emlékek, életek, intenciók – explicit módon el is hangzik a színpadon: „minden egész eltörött”. A lemez beakad, a jelenet többször újrajátszódik, állapotsorok ritmikus ismétlődése következik, mindezt a bizonytalanságban lebegő fiatalok is észreveszik. Eltűnik a peron, a havas január, és a térben nem marad más, csupán két, világából kiszakított ember. Hogy miért ültek a peronon, azt szépen lassan elfelejtik, és elkezdenek magukra, egymásra figyelni – miközben mégis mindenáron menekülnének ebből a lecsupaszított helyzetből.

Számomra az előadás újrapörgette a becketti „Godot-ra várást” (várunk valamit, ami sosem jön el), megidézte a Ionesco-féle abszurditást (gondolok itt a képtelenebbnél képtelenebb párbeszédekre), mégis úgy érzem, valami teljesen friss és új került a budapesti (nem túl nagy) közönség elé. A címnek (Két jelzőlámpa van Pápán, tudtad?) hasonló a kapcsolata a tartalommal, mint például Pintér Béla Anyám orra című előadásában: nem jelöl ki semmi meghatározó mozzanatot felülről, a mondat elhangzása a darabban az után történik, miután a szereplők kijelentik, sohasem voltak még Pápán. Az irracionalitás ily módon többször is felüti fejét a drámában. A Szalay-szöveg így habarja bele a befogadót egy olyan dimenzióba, ahol a szeszélyes időritmus, a variálódó tér, a jelenet nélküli jelenet amellett, hogy folyton felülírja saját magát, fókuszába engedi két érző lélek szerelmi történetét, körülményekből kiszakítva, társadalomból, valós élethelyzetből kitépve – így kerül figyelmünk középpontjába az emlékezés, a szerelem, az én és a te instanciája. Az előadás olykor-olykor kacagást vált ki a befogadóból az által, hogy az amúgy is töredezett szituációkat jellemzően átrajzolja egy-egy gesztussal, mint például a romantikus muzsika, a lágy fény eluralkodásakor: a szereplők folyton kommentálják a fények változását, sőt, később maguk is átveszik időlegesen az irányítást a fénytechnika felett, jelezve ezzel a jelenet kvázi-valótlanságát. Amikor már kezdjük elhinni, hogy a szereplők egy peronon ülnek, abban a pillanatban maguk tördelik szét saját jelenlétüket, történetüket. Ennél is jobb példa erre, hogy a darab végéhez közeledve a lány egyre többször mondja a közönség felé meredve: „nemsokára vége”. Ez egyrészt értendő jeleneten belül a szerelmi történetre, jeleneten kívül az előadásra. Ugyanilyen öntükröző hajlamot érez a néző a darab elején, amikor szintén a lány azt mondja a telefonba: „Úgy érzem magam, mintha egy most kezdődő dráma főszereplője lennék”. Az elemi humor mellett a lány szkeptikus, gúnyos-ironikus megjegyzései sem engedik a szituációban való elmerülést, visszarántanak bennünket ebbe a köztes világba, ahol sem idő, sem tér nem segít eligazodni; a szereplők aggodalmai az instabil helyzet miatt helyenként átragadnak a nézőre: a darab igyekszik felismertetni velünk, hogy ugyanezt a bizonytalanságot találjuk meg saját mindennapjaink, szerelmeink mögött is. Az absztraktív térbe való bezártságot a félhomály, a spotfények is elősegítik, a néző látja a tér végességét, a szereplők többször is csapkodják a falat, keresik a kijáratot saját magukból, vissza az életbe; gyakran kételkednek is egymás létezésében – nem bizonyos, hogy a lány létező személy, nem bizonyos, hogy az egész nem egy álom, vagy fikció csupán. Az előadás végén a közösen eltöltött idő emlékét egy papírból hajtott dobozba teszik és a színpadon hagyják.

A színészi játék jól illeszkedik a darabhoz, a Sárát játszó Bartalis Blandina minden technikázás nélkül a legőszintébb módon van jelen az előadásban, a srácot alakító Pigler Bence pedig remekül egészíti ki a színpadi a játékot. Természetesen nem állítom, hogy ne lenne szükség apró tisztogatásokra, pontosításokra (gondolok például a felesleges székekre, a jelzőlámpát szimbolizáló, funkcióvesztett virágtartókra), de az előadás alapjaiban véve biztos lábakon áll, a szöveg dramaturgiája, humora, szerkesztettsége elismerésre méltó.

Egyetlen problémám csupán a szomorú tény, hogy milyen kevés emberhez jut el a produkció híre. Mert igenis úgy gondolom, a Protonosok ennél több rivaldafényt érdemelnének. Kár lenne tehát túlinterpretálni a látottakat, aki teheti, csípjen el egy előadást a jövőben.

Kollár Zsuzsi